1. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Boldogan ültem  Louis mögött, mivel én voltam a magasabb, de nem sokkal. Átkaroltam  hasánál, viszont nem nyugtattam rajta a kezem. Ujjaim mereven tartották és nyomogatták a joystickot, de neki is, az enyém felett. A vállára hajtottam a fejem, úgy lestem a nagy képernyőt előttünk. Én az ágytámlának dőltem, míg Ő nekem. Kidugtam a nyelvem, és úgy próbáltam legyőzni, de ehetetlenség volt. Louis verhetetlen volt a Xbox fociban. Soha nem tudtam megverni. Most is keserves vereséget szenvedtem ellene, pedig engedte, hogy én legyek a jobb csapattal.

- Igggen! - jól megnyomta a "g"-t ahogy mindig, mikor örül.

Elmosolyodtam, és viccesen, löktem előre a mellkasommal a hátát, hogy kicsit elvegyem a kedvét. De Ő csak tovább nevetett, és oldalra kapta a fejét. A szája súrolta a homlokom, majd a szemöldököm, ahogy felnéztem Rá, Ő pedig le rám.

- Imádok veled ilyet játszani Haz!

Ezt mindig elmondta, hisz egyfolytában Ő nyert. Csupán egyetlen egyszer sikerült megvernem, mikor viccből kihúztam a joystickét, neki pedig nem tűnt fel, csak bajlódott vele, hogy mi lehet a baj. Így tulajdonképpen magammal játszottam, mivel az Ő játékosai csak álltak. Szóval nem volt nehéz a győzelem.

- Ha ilyen ramatyul fogsz vezetni is, nem ülök be melléd! - rántotta kicsit feljebb a vállát, amin a fejem volt, így a fogaim összekoccantak, amin csak nevetett.

Mérgesen néztem rá, de tudta, nem gondolom komolyan. Három nap múlva lesz a vizsgám vezetésből. Már alig várom. Az oktatóm szerint nagyon ügyes vagyok, de azért félek is a volán mögött. Hisz nem csak magamért fogok felelőséget vállalni, ha jogsim lesz, hanem az utasaimért is. Ez valószínűleg legtöbbször Louis lesz, azt pedig pláne nem akarom, hogy neki baja essen.

- Ez nem vicces. Nagyon izgulok. Vezetni szeretnék.

Ezt Ő is nagyon jól tudta, mivel mindig Ő tanított titokba. Így mikor beülök a az oktató mellé, mindig félek, hogy nem értem meg, amit mond, hisz Louis mindig olyan egyszerűen mond el mindent. Neki már egy éve van jogsija komolyan. Előtte is volt, de mivel uniós vizsgát tett, ezért amíg be nem tölti a 18-at csupán felnőttel vezethetett. De már egy éve betöltötte. Én viszont még csak most lettem nagykorú, így most vizsgázok. De gyakran járok ki Vele vezetni Los Angeles mellé egy elhagyatott kis útra. Ott senki nem lát, és nincsenek zsaruk, így jogsi nélkül vezetek, Ő pedig tanít.

Abbahagyta a nevetést, és annyira elfordította a fejét, amennyire csak tudta. Én is felemeltem a fejem a válláról, és ránéztem.

- Kimenjünk megint vezetni?

Tudtam, jól jönne, de amúgy sem hagynám ki soha a közös "óráinkat", hisz vele mindig olyan vicces az egész. Vele mindig nevetek, és nem félek. Feloldja a feszültségem.

- Az jó lenne.

Csak bólintott, és felpattant a lábam közül. Lenézett rám vigyorogva, majd lenyújtotta a kezét jelezve, fogjam meg. Mosolyogva elfogadtam, és felhúzott. Végigmérte az arcom, majd a tekintete a hajamra tévedt. Már tudtam, mi jön, és tűrtem, ahogy a hajamba túr, és alaposan összekócolja azt.  Mindig ezt szokta, valamiért a mániája.

- Imádom a hajad! - nevetett fel közben, amitől nekem is kuncognom kellett.

Az egyik szemem lehunytam, míg a másikkal felnéztem a látóterembe hulló pár tincsre, mely ugrált Louis kézmozgására. A szám mosolyra húzódott.

Tudtam, Louis "másságáról", már nagyon régen, de én csak a barátja voltam. Tudtam, hogy vonzzák a nők, de a férfiak IS...talán kicsit jobban az azonos nem. Mi soha nem kerültünk közelebb egymáshoz, mint a  legjobb barátok, de azt mesteri szintre fejlesztettük. Közelebb álltunk egymáshoz, mint bárki. Aki kívülről látott minket, azt hitte egy párt alkotunk pedig nem. Mi csupán legjobb barátok voltunk. Szerettünk közel lenni a másikhoz. Ez a fajta közelség baráti szinten a lányokra volt jellemző. Ők így szokták hívni: "LB" (lányos, nyávogós hangon, nagybetűkkel). Mi nem tudom, hogy hívtuk, de pont úgy veselkedtünk. Ha nem volt elég ülőhely, egymás ölébe ültünk. Gyakran ölelgettük egymást, és adtunk a másiknak puszit. Eljártunk együtt vásárolni, de inni is jó gyakran. Ja, és órákig csüngtünk a telefonon, kibeszéltük a dolgokat, embereket. Imádtam Louis-t, függtem tőle.

Bejezte elfoglaltságát, és kimentünk a házból. Gondoltunk már rá, hogy közösen bérelünk egy lakást, de még csak 12.-esek voltunk. Majd ha egyetemisták leszünk. Így is a szüleink alig voltak itthon. Gyerekkorunk óta jóba vagyunk, mivel a szüleink is legjobb barátok, és közös világcégük van. Hát igen. Közösen befektettek egy cégbe, melyet ma már csak Costa Coffee néven ismerünk. Az induláskor még nagyon fiatal volt az én és Louis Apukája is, de mára már világcéggé nőtt ki a márka. Hihetetlen, nem? Hát így alakult, hogy mi gyerekkorunk óta egymás mellett voltunk, és csak a másikra számíthattunk. A szüleink soha nem voltak otthon, szinte egyedül éltünk két hatalmas házban pár utcányira. De ebbe az volt a jó, hogy soha nem zavartak az ősök, és persze akkor rendezhettünk bulit, amikor csak akartunk. Szóval imádtuk az életünk.

Beültünk Louis kocsijába, itt még Ő vezetett. Már megszoktam, hogy mindenfele figyelmet kapunk. Nem csak azért mert a Louis kocsija nem egészen mindennapi, hanem mert sokan vonzónak találnak minket. Engem csak csajok néznek meg, de Louis-t mindkét nem szemrevalónak találja. Nem tudom, hogyan sugallja azt a férfiaknak, hogyan éri el, hogy a pasik is odalegyenek érte, de tudja, és megcsinálja. Nem egyszer volt már, hogy férfiak másztak rá, neki meg...hát ha Ő is vonzónak találja, elmegy egy egyéjszakás kalandnak. Soha nem kérdeztem, hogyan zajlik egy azonos nem közötti éjszaka. Soha nem kérdeztem, Louis mit él át, de nagyon féltettem. Féltettem, hogy netán fájdalmat okoz neki valaki, de Ő erős volt. Sokkal erősebb nálam.

Kihajtottunk a városból egyenesen a szokott kis utunkra az erdőn át. A fák eltakartak minket a forgalmasabb úttól. Itt a kutya se jár soha, pedig olyan szép út. Louis megállt, behúzta a kéziféket, majd kiszállt. Én is így tettem, és helyet cseréltünk. Mikor elmentünk egymás mellett, hozzátette:

- Ügyesen Göndörke! - és a fenekemre csapott, mire felnevettem.

*Louis*

Harry ki tudott akasztani. Éreztem kerek fenekét, mikor rácsaptam. Annyira markolnivaló, hogy az hihetetlen. Legszívesebben nekiesnék. Csak turkálni akarom a göndör haját, csókolni akarom a száját, és simogatni tökéletes testét. Ez lehet idiótán hangzik, de amikor rájöttem, én tulajdonképpen a férfiakat is vonzónak találom, elgondolkoztam, vajon Harry-t, miért nem. És ekkor esett le, hogy dehogynem. Nagyon is, csupán azt hittem ez a baráti szeretet. De ez nem csak annyi volt. Valójában Harry-re vágytam a legjobban. Másfél éve kínszenvedés volt, mikor összejött egy lánnyal, és azt hitte, megtalálta élete szerelmét. Kínszenvedés volt, mikor engedtem hazamenni egy csajjal, hogy legyen egy jó estéje. Így alakult, hogy én is gyakran lelem örömöm az ágyban történő hancúrozásban pusztán azért, hogy Őt elfelejtsem. Hisz ha nem lennék mással, akkora lenne a frusztráció, hogy nem bírnám mellette...leteperném. Annyira tökéletes volt. Kiakasztott, hogy neki fogalma sincs arról, én mennyire szeretem Őt, mennyire akarom. Sokszor elmerengtem rajta, vajon Harry milyen lehet, ha úgy viselkedik velem, mint a szerelmével, és nem mint a legjobb barátjával. Így is néha úgy érzem, Ő a párom, mint például, mikor most nála ültünk a tévé előtt. Átkarolta a derekam, szorosan a hátamhoz simult. Mennyei érzés volt, leírhatatlan mámor. De neki ez semmit nem jelentett, és fogalma sem volt, nekem mennyire fontos. Tisztában voltam vele, hogy Ő kizárólag hetero, nem úgy, mint én, de reménykedtem benne, egyszer talán képes viszonozni érzéseim. De ahhoz előbb vennem kéne a bátorságot, és elmondani neki, mit is érzek iránta. A gond "csupán" az, hogy én már vagy másfél éve gyűjtöm a bátorságot, és még mindig nem elég. Így Harry-nek fogalma sincs, mennyire nehéz visszafognom magam mellette. Néha kicsúszik pár dolog, például a hajával, de többet nem engedek el. Hatalmas energiámba kerül, hogy így kontrolláljam magam.

Harry tökéletesen izmos karjaival előre nyúlt, nagy tenyere körbefogta a fekete bőrt a kormányon. Láttam apróbb és nagyobb tetoválásait, melyeket imádtam. Akartam, vágytam rá, hogy az a kéz hozzám érjen. A szája nyitva volt, azon szívta be a levegőt. A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Már megtanultam, hogy ilyenkor mindig ideges. Elnevettem magam, és végre ismét kaptam egy jó alkalmat, hogy hozzáérjek. Megsimítottam az arcát, ahogy mindig is szoktam. Éleztem, ahogy forró, selymes bőrén végigcsúsznak ujjaim. Idegesen beszívta a levegőt ettől, amin  elmosolyodtam.

- Nyugalom Cica! - nevettem el magam.

Annyira aranyos, mikor aggódik. Komolyan rám nézett. Tudtam, hogy fél attól, bajt okoz, ha vezet. Én is ugyanezt éreztem, mikor megkaptam a jogsim. Mindenhol a megengedett alatt mentem, nehogy veszélybe sodorjam a szeretteim, de főleg akkor féltem, mikor Ő ült mellettem. De ma már biztosan vezetek, és nem félek. Majd Ő is megszokja. A szél a hajába kapott, mivel a Porsche-m teteje épp le volt engedve. Olyan szép volt, ahogy rám mosolygott. Az arcát megvilágította a nap, mely betört a fák lombja között.

Lassan elindult, majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Így még soha nem vezetett. Most élvezetből csinálta, és nem gyakorlásból. Gyorsan ment, de ez egyenes út volt még egy jó darabig. Az óra már 140-et mutatott, és még tovább ment feljebb, de én nem állítottam meg. Nem féltem mellette az autóban. Sokkal inkább élveztem. Felemeltem a kezeim, és hagytam, hogy a száguldó levegő megcsapja a bőröm. A szabadság körbefogott, felüvöltöttem, ami nevetésbe fulladt. Ezt hallva Harry is felnevetett, majd lassítani kezdett, mivel közeledtünk egy kanyarhoz. Kényelmesen, óvatos tempóban vette be, majd tovább folytattuk utunk az erdőbe nyugodt iramban.

- Alig várom, hogy jogsim legyen. - mondta, de nem nézett rám. A szemét az úton tartotta.

- Végre nem kell szenvednem a tanításoddal. - nevettem fel, de persze ezt csak szívatásból mondtam.

Elnevette magát, és egy pillanatra rám nézett, így találkozott a tekintetünk. Az arca mosolygott, a szeme csillogott. Göndör haja tökéletesen keretezte íves arcát. Az egész srác tökéletes volt.

- Tudom, hogy élvezted. Ne tagadd!

Elnevettem magam és bólintottam. Többre nem voltam képes, hisz fogalma sincs, mennyire élveztem, hogy rábíztam magam. Harry végül megállt, és komolyan rám nézett. Tudtam, hogy aggódik, és azzal is tisztában voltam, hogy azt a hétfői vizsga miatt teszi. De addig még volt egy hétvége, amikor nincs suli. Fel akartam oldani a benne lévő feszültséget, így felajánlottam:

- Menjünk el fürdőbe holnap! Csajozunk...pasizunk! - nevettem el magam a javításomra.

Harry pontosan tudta, milyen vagyok, és nem zavarta. Hisz én nem vagyok meleg, csupán az élvezet minkét nem által nyújtott fajtáját élvezni tudom. Hol lánnyal vagyok, hol fiúval, de ez mind csak futókaland. Egy este, pár nap. Csak, hogy eltereljem a figyelem Harryről. Egyetlen egy két hétig tartó pasim volt, Őt a múlthéten küldtem el. Na vajon ki miatt?!

- Oké, ez király ötlet. Díjnyertes, de kijavítom. Menjünk el MA este az éjszakai fürdőbe. Állítólag valami nagy bulit terveznek. Neked úgyis lényegtelen, úgyis lelépsz egy pasival...vagy csajjal. - most Ő javított.

Nálam soha nem lehet tudni. Tetszett az ötlet, de az már nem annyira, hogy azt gondolja, olyan könnyű Őt magára hagyni. Én csupán terelem a gondolatom Róla.

- Igen? Hát akkor most nem fogok! Veled maradok egész este Szerelmem, és nem hagylak el soha!

Ezek a szavak komolyak voltak, nagy jelentéssel bírtak, és én már régen komolyan gondoltam Őket, most mégis nevetve mondtam, ahogy mindig szoktam, mikor viccelek. Harry csak vigyorogva bólintott egyet, majd egy csodaszép tolatással megfordult. Nem értem, miért parázik annyira. Harry csodásan vezetett. Semmi kifogást nem tudtam volna találni a stílusában, talán csak annyit, hogy túl görcsös néha. De nem is akartam, hisz nekem tökéletes volt.

Kiérkeztünk oda, ahonnan indultunk, ahol még éppen takart minket az erdő. Megállt, és kiszálltunk. Ismét helyet cseréltünk, majd beültünk. Jó érzés volt ugyanott megfogni a kormányt, ahol az imént még az Ő ujjai pihentek. Mellette minden olyan szép volt...olyan egyszerű...talán túl egyszerű? És én ezt nem akartam elrontani egyetlen szóval, amit ha komolyan kimondok, visszafordíthatatlan távolságot képez köztünk. Pedig már annyira kikívánkozott. Annyira el akartam neki mondani: Szeretlek.