1. fejezet. ~Wrong perfection.

Nem hiszem el, hogy Anya képes volt ilyenre. Vakul követ egy férfit. Jó, mondjuk, én is követem, de én nem önszántamból teszem. Szeretem Mark-ot, a Mostohaapámat nem erről van szó, de nem kéne ilyen helyzetbe hoznia a családunkat. Mark új munkát kapott Los Angeles-ben, ami elmondása szerint visszautasíthatatlan. Hát én a helyébe képes lettem volna rá. Csodaszép, hatalmas házat vett itt, de nekem mégis olyan üres. A húgom, Lottie és én persze vadul tiltakoztunk, de Anya végül csak rávett minket. Neki nagyon nehéz nemet mondani, ha valamit eltervez. Még Lottie kamasz makacsságának sem sikerült kitartania. Neki is hiányoztak a barátai és nekem is. Mindketten sok mindent hagytunk magunk mögött ahhoz, hogy mosolyogva, gondtalanul élvezhessük ezt az amúgy gyönyörű várost. Meleg, augusztusi este volt. Egész nyáron csak rendezgettem, hogy végre kicsit otthonosabban érezzem magam ebben a hatalmas házban, de nem jött össze. Még mindig nagy és rideg volt számomra. Átkaroltam a térdem, és felnéztem a csillagokra. Az egyetlen normális hely ebben a házban a tető. Szokásommá vált, hogy kiüljek ide esténként. A szobám ablakán át simán ki tudtam ülni a naptól még langyos cserepekre. Otthon is megvoltak ezek a helyek. Imádtam a kertünkből nyíló erdőben bóklászni. Talán 16 lehettem, mikor találtam egy eldugott kis tavat az erdő távolibb részén. Azután négy évig folyamatosan ott töltöttem az időm, amikor magányra volt szükségem, vagyis jó gyakran. De ennek másfél hónapja vége szakadt. Alig volt két hetem, hogy elbúcsúzzak a régi helyektől, a régi barátomtól. Bár megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot, amit be is tartunk. Ő Tommy, a legjobb barátom az általános óta. Annyi mindenen mentünk végig ketten, hogy az már felfoghatatlan. Együtt zártuk be véletlen(!) a matektanárt a férfi vécébe, együtt vágtuk le a köröket a szokásos éves futásfelmérésen az erdőben. Együtt piáltunk kivételes szombat esténként, és gyakran még a kis tavamnál is együtt feküdtünk a füvön. Együtt ültünk a könyvtárba vadul bújva a könyveket, hogy továbbra is meg tudjuk tartani a színötös átlagot.

Szerencsére sikerült átigazolnom a California High School-ba, így kezdhetem a negyediket Latin választott nyelvvel. Jogász szeretnék lenni, egész konkrétan ügyvéd. Tommy-val is osztálytársak voltunk otthon. Nekünk valahogy mindig ugyanaz volt a célunk, és mindig el is értük. Otthon csak a tökéletesekként emlegettek minket. Minden versenyt megnyertünk legyen az tanulmányi vagy sporttal kapcsolatos. Tommy volt a diákönkormányzat vezetője, míg én az iskolaújság és rádió főszerkesztője, de ezek tulajdonképpen egybefolytak, hisz együtt csináltuk mindhárom dolgot. Mindenki oda volt értünk a suliban, de mi soha nem vegyültünk senkivel. Megvolt a saját, hatszemélyes asztalunk, ahol csak ketten ültünk. Soha nem jött hozzánk senki, aminek bár nem tudom, mi volt az oka, hisz semmi rosszat nem tettünk, mégsem zavart. Tökéletesen elvoltunk mi ketten. Tisztába voltam vele, hány lány szerelmes belém, mégsem hatott meg. Tudtam, mindenki engem és Tommy-t utánoz, hogy véleményük szerint; tökéletesek legyenek, én mégsem éreztem magam annak. Egyszerűen csak éltem a nyugodt, teljes életem. De ennek másfél hónapja vége szakadt. Pár órája, még 5 óra előtt beszéltem Tommy-val szintén a tetőn ülve.

- Annyira rossz, hogy elmentél. Még mindig nem hiszem el, hogy egyedül hagytál. Ma is voltam kint Napszirten. Rossz volt látni Kelly-t. Azt hiszem, Ő is keresett Téged.

A szívem összeszorult a mondatai hallatán. Napszirt volt a rétünk neve, mivel egy nagy kő volt a tó mellett, amire mindig rásütött a nap. Még bele is véstük; ez a mi helyünk. Mint már említettem, ide Tommy is gyakran járt ki velem. Volt ott egy feketerigó, akit mindig láttunk, és még etettünk is télen. Egy édes vöröses folt éktelenkedett a feje búbján, amiről Tommy-nak az egyik lány jutott eszébe a suliból, akinek vörös a faja. Így neveztük el azután a lány után Kelly-nek. Kelly is nagyon hiányzott nekem...mármint a madár Kelly, és most, hogy Tommy eszembe jutatta, hirtelen rám tört a sírhatnék.

- Hiányzik Kelly, Te és minden otthonról. Annyira üres ez az abnormálisan nagy város. Utálom ezt a helyet.

Hallottam egy halk sóhajt a telefon másik oldaláról. Nem akartam erről beszélni, és szerintem Tommy sem. Mi csak úgy akartuk érezni, mintha még minden rendben lenne, csupán nyaralni vagyunk. De hiába meséltem be ezt a lehetőséget magamnak, a következő levegővételemnél minden romba dőlt. Los Angeles-ban még a levegő is más volt, és most nem a párára gondolok. Tommy próbálta terelni a témát.

- Mit csináltál ma? Sikerült informálódnod a suliban?

Tudtam, hogy ezt kérdezni fogja, mivel tegnap panaszoltam neki, hogy bementem az óráimért, de nem fogadtak. Viszont ma is bent voltam, és végre sikerült kapnom egy tájékoztatót a suliról, tankönyveket, valamint egy térképet, mit hol találok. 

- Igen, voltam bent, és végre megkaptam mindent. El tudod képzelni, mekkora ez a hely?! És az óráim össze-vissza vannak. Biztos, el fogok tévedni. Katasztrófa. Hiányzik a sok közös óra.

A Califronia H.S. ugyanis több különböző épületből állt egy nagy füves részen. De az kimondottan tetszett, hogy a tananyag feljegyzésére bármilyen segédeszközt lehet használni. Már most tudom, hogy viszem majd az iPod-om, hogy fel tudjam venni az órát hangfelvételre. Az, hogy bevihetem a laptopot, meg egy külön megkönnyebbülés. Bár nem terveztem abba jegyzetelni, de lyukasórában gyakran jól jön.

- Nekem is Lou. Tudod, milyen aggasztó és lehangoló lesz úgy bemenni szeptemberben, hogy üres a mellettem lévő hely?! Még szerencse, hogy ott a munka, mert egész nyáron elveszett lennék. Rossz, hogy itt hagytál.

Mindkettőnknek rossz volt külön, hisz egymáson kívül senkit nem engedtünk közel magunkhoz. Így tulajdonképpen jó barátok nélkül maradtunk mindketten egy másik városba, több száz kilométerre egymástól. Tommy a szülei éttermében dolgozott nyáron, így el tudta terelni a figyelmét Rólam és Róla, de nekem nem volt munkám, és jobban lefoglalt a pakolás. Anya bíztatott, hogy járjak el bulizni, mint otthon, és ismerkedjek, de nekem "valahogy" ehhez nem volt kedvem. Bezzeg a húgom, a maga 16 éves bolondozásával egyből belopta magát minden környékbéli szívébe. Már most rengeteg barátot szerzett, és szinte alig van otthon...már ha ezt otthonnak lehet nevezni.

- Szintén. Amúgy hogy van Kim?

Kim Tommy volt barátnője, akivel most éppen külön vannak tegnap óta(!), de ismerem már Őket. Ha holnap kérdezem meg, már a csodás egymásra találásról áradozik nekem...ismét. Ilyen az Ő kapcsolatuk, de nagyon szeretik egymást.

- Jól van, gondolom. Még mindig hisztizik, de engem már nem érdekel. Azt csinál, amit akar.

Kuncogni kezdtem, de csak halkan, hisz nem akartam, hogy megbántódjon. De Ő a legjobb barátom, így nem bírtam magamba tartani a megjegyzésem.

- A legutóbbi két alkalommal is ezt mondtad.

Kis csendet hallottam a vonal másik végén. Tudtam, hogy most a szokott Tommy-s, sértődött fejet vágja. Ilyenkor mindig összeráncolja a homlokát, és lebiggyeszti az ajkait, de a kelleténél jobban, így lehet látni, hogy csak viccel.

- Oké, Louis, helyezd magad szilenciumba.

A tekintetem a napra tévedt, miközben nevettem. Tommy-val mindig elrepül az idő, most is csak annyi tűnt fel, hogy a Nap már vészesen kezd haladni lefele. Elvettem a fülemtől a telefonom, és gyorsan ránéztem az órára. Háromnegyed 5 volt.

- Tommy le kell tennem. Mennem kell gitárra.

Gyorsan elköszöntünk, hisz mindketten utáltunk késni, és tudta, milyen fontos nekem a gitár és a zene. Szinte az életemmé vált most, hogy teljesen egyedül voltam. Minden nap megyek órákra az utca végén lévő zeneiskolába, nem érdekel, hogy nyár van, és már idős vagyok oda. Szinte mondhatni, ebbe fojtom a bánatom. Azt sem tudom, mit akarok még tanulni, hisz 12 éves korom óta játszom, és itt is egyfolytában mondják, de figyelemelterelésnek megteszi.

Így gyorsan összekaptam magam, felvettem a hátamra a gitárom a tokjában, és kisétáltam a házból. A nap pont az én oldalamba sütött, így szinte kivakított. A járdára szögeztem a tekintetem, és figyeltem a betont. Ez nyugodt környék volt, csupán pár embert láttam magam körül szintén valamilyen hangszerrel jönni-menni. Az utca végén, a háztól nem messze volt a zeneiskolám. Előtte volt egy régi gyár, mely mellett mindig elmentem, és alaposan mustráltam. Azt hiszem, talán kenyérgyár lehetett, vagy valamiféle gabonaraktár, de már nagyon régen nem használták. A drótkerítésen hatalmas lyukak villogtak, ahol könnyűszerrel beférne egy ember. Szerintem ezt kihasználják, és bejárnak a fiatalok a sok cigicsikkből ítélve elszórva. Pedig nagy betűkkel ki van írva egy táblára; Tilos bemenni, bár már le van kopva, így úgy néz ki; Tilos bem.... A többi betűt nehezen lehet kivenni. Magas épület volt több emelettel. Az ablakok be voltak törve sok helyen, ahol szintén különösebb érőfeszítés nélkül be lehetett volna jutni. Bevallom már megfordult a fejemben, hogy bemegyek, és esetleg ez lesz az új nyugis helyem, mint otthon a Napszirt, de nem vagyok bandita. Mindig elvetettem az ötletet, hisz ez betörésnek számít, én pedig nem vagyok bűnöző.

A zeneiskola mint mindig unalmasan telt, hisz már mindent tudtam. Szerintem már csak azért nem küldenek el, hogy legyen, aki bemutatja a többieknek, hogyan is kell csinálni, amit a tanár mond. Furcsa volt, hogy ebben a városban is kezdek kitűnni a tanárok szemében is a tudásommal. Ismét engem látnak a tökéletes tanítványnak, aki mindent elérhet, hisz képes rá. De ezt már megszoktam. Lehet ez sokak számára visszataszító és stréberség volt, de én már nem bírtam volna elviselni, ha nem teljesítek. Az annyira...eltért volna a megszokottól.

Így aztán most itt ültem a tetőn a csillagokat bámulva. Átgondoltam a napom, de bár ne tettem volna, hisz ismét eszembe jutott, mennyire hiányzik Doncaster, Tommy és a régi életem. Az az én otthonom, nem Los Angeles. Már késő volt, üres a város, a fényei mégis az egekbe szöktek megvilágítva a sötét bárányfelhőket. Doncaster sem kicsi, de L.A. tényleg soha nem alszik, ezt már megtanultam. Figyeltem, ahogy az örökké mozgó felhők néha-néha eltakarják az általam vizslatott pár, fényesebb csillagot, majd továbbúsznak az éjszakában.

De egyszer valami megtörte nyugodt, csendes világom. Egy hang szúrósan hatolt a fejembe felbolygatva a gondolataim és az utca békéjét. Kizökkentett spekulációmból.

- Takarodj már!

Lenéztem a tetőről, de semmit nem láttam az utcán. Aztán pár házzal arrébb előkerült egy kis csapat a fa takarásából. Öten voltak, és iszonyatosan nagy zajt csaptak. Négy pasi és egy lány sétált végig az utcán, de nagyon lassan mentek, és közben egyre inkább próbálták kibuktatni egymást. Jól végigmértem Őket. A szöszi egy rekesz sört lóbált, amit szerintem nem kellett volna. Ha így folytatja, még felrobban a szénsavtól a kezében. Egy fekete hajú srác kezében cigi égett, amit lassan, komótosan szívott. Talán korombeliek lehettek. A srácok magasak voltak, a lányka eltörpült mellettük, mégis láttam, közéjük tartozik. A göndör kibuktatta a lányt ismét. Ő a kezén támaszkodott meg az úton, és fekete Doc Martens csizmáját erősen a betonba vájta, hogy ne hasaljon el.

- Menj a fenébe Haz!

A srácok csak megálltak, és nevettek a lányon, aki ezt nem sokáig tűrte. Hamar futni kezdett, és termete ellenére hatalmas erővel lökte el magát a földről, már a göndör hátán is termett, akit ezek szerint Haz-nak hívtak...vagyis úgy becéztek, mivel ilyen nevet még soha nem hallottam. Erősen tartotta magát a lábával, és közben a kezével kócolta össze Haz haját, ami amúgy kétlem, hogy lehetne még kócosabb. Így is mindenfelé meredeztek göndör fürtjei, de jól áll neki, bár az arcát nem nagyon láttam.

- Liz, tűnj innen! Hallod, pattanj le, vagy ledoblak!

A lány nem tágított. Lábán megfeszültek az izmok, ahogy ellenállt Haz próbálkozásainak. Ezek szerint Őt Liz-nek hívták. Szép név, sok minden becézése lehet. Az első ami eszembe jutott a Mona Lisa Leonardo Da Vinci-től. Tessék, ebből látszik, hogy mennyire stréber vagyok. Haz megtartotta az ígéretét, hátranyúlt, és erősen lelökte magáról  lányt. Megijedtem, hogy Liz egy hatalmasat fog esni. Nem bírtam felfogni, hogy bánhat így valaki egy lánnyal, mikor olyan szép, bár nem láttam jól az arcát. De legnagyobb meglepetésemre Liz talpon landolt éppen a szöszi mellett.

- Köcsög vagy Göndör!

Méltatlankodott Liz, de pár pillanatra rá már nevetve vette ki a fekete kezéből a cigit, hogy beleszívjon. A srác csak tűrte, majd ismét Ő vette a kezébe a káros kis dolgot. Soha nem bírtam a cigit, és nem is próbáltam. "Valahogy" nem hajtott a vágy. De nem ítéltem el azokat, akik rászoktak. Biztos megvan rá az okuk. Nem voltak részegek, nem tűntek annak. Szerintem még csak most készültek inni elnézve a szőke kezében lévő hat sört. Hát ez nem volt sok, nem lesznek tőle részegek az biztos. Még mindig a ház előtt nevettek, és beszólogattak egymásnak. Egyszer a rövid hajú barna, aki eddig még nem volt aktív résztvevője az eseményeknek felnézett a házunkra, majd a tekintete megakadt rajtam.  Ijedten figyeltem rá, egy pillanatra talán le is fagytam. Nem tudtam, mit fog szólni. Féltem, hogy beszól valamit. A szeme összeszűkült, és hosszan bámult. Nyitotta a száját, és már előre féltem, hogy mit fog nekem felkiabálni. Legszívesebben bemásztam volna az ablakon, és eltűntem volna, de már késő volt. Az még cikibb lenne mint, hogy tűröm, amit kapok. Készültem, hogy az esetleges beszólási lehetőségekre, mit felelek majd, hisz azért én sem vagyok egy hamvába holt srác. Nem kell félteni, jól tudok vitázni. De legnagyobb döbbenetemre, a srác engem bámulva a többiekhez szólt.

- Menjünk tovább srácok. Kezdünk kicsit sokan lenni az utcán.

A lány felnézett rám, és végre jól meg tudtam vizsgálni az arcát. Barna, kicsit hullámos haja lágyan keretezte markáns, vékony arccsontját. Feltámadt egy kis szellő, ami meglibegtette a haját, és hatra fújta az arcából, de Ő továbbra is engem nézett. Nagy kék szemei voltak, melyek még ilyen távolságból is megigéztek. Vastag, rózsaszín ajkait egy pillanatra beszívta, majd követte a többieket, akik szó nélkül továbbmentek a srác megszólalására. Azt hiszem, hallgattak rá, mintha Ő lenne a legérettebb közülük. Hosszan néztem Őket, mivel szerencsére most már nem voltak se fák, se magas házak, melyek eltakarták volna  a kilátásom. Nem is értem, miért maradtam még ott. Hisz a logikus az lett volna, ha egyből bemászok a alakomon, és elfelejtem ezt a kínos ügyet. De én mégis ott ültem, és figyeltem a kis csapatot, ahogy távozik. De nem mentek olyan sokáig, mint gondoltam. Azt hittem, majd a régi gyár rejti el őket előlem. Hát részben igazam volt, részben nem. Ők ugyanis megálltak, szétnéztek, majd gyorsan bemásztak a kerítés nagy résén. Fürgén szaladtak át  füvön, majd először Haz vetette be magát az egyik ablakon egy magasabb betontömbre állva. Azután a szöszi jött, majd Liz, aki egy ügyes, kecses mozdulattal ugrott be. Látszott, hogy sportos. Talán szertornázik. Szépen lassan mindenki bemászott a gyárba, én pedig csak ültem a tetőn, és bámultam a magas épületet. Talán arra vártam, hogy meglátom Őket, mikor kijönnek, nem tudom.