5. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Drága Olvasóim!

Ha érdekel titeket a folytatás, vagy csupán le szeretnétek írni a véleményeteket, elárulom, végtelen megjegyzés engedélyezett a bloggerben. De komolya fordítva a szót, nagyon köszönöm az eddigi kommenteket, remélem, ide is kapok párat. És van két új oldal a blogon, a fejléc alatt. Remélem, azokat is elolvassátok.

Louis hiánya elviselhetetlenné vált. Egyetlen egy szót nem váltottunk egymással, egyetlen egyszer nem láttam. Ilyen sokáig még soha nem nélkülöztük a másikat. Ja, de. kétszer. Egyszer ugye, mikor egy évet nélkülem élt, míg meg nem születettem. Egyszer meg, amikor egy hétre elutaztam táborba, ahova Ő nem jött, mivel nem röpizik. De mindig ott ült a meccseinken, és szurkol nekem. Nem egyszer fordult már elő, hogy megsérültem egy-egy durvább lecsapásnál, vagy egyéb. Olyankor mindig berohant a pályára, és aggódó szemekkel leste, mi bajom. Ha a sérülés miatt kispadra kerültem, vagy egyáltalán bármi miatt, egyből bejött mellém. Egy idő után, már mindenki úgy tekintett rá a csapatban, mint kabala, aki velünk ül, velünk jön. És valóban, ha Ő ott volt, nyertünk. Ő volt az én kabalám, és most elvesztettem. Már soha nem lesz semmi szerencsés, semmi jó az életemben. De én képtelen voltam szeretni Őt szerelemből. Egyszerűen az agyam visszautasította ezt a természetellenes szerelmet férfi-férfi között. De a szívem...hát fogalmam sincs, azzal mi történt. Mintha meghalt volna Louis hiányától.

Elmondani sem tudom, hányszor vettem a kezembe a telefont, hogy felhívom, vagy indultam el felé, de soha nem voltam képes szembenézni vele. Mindig feladtam. Mintha az út túl hosszú lett volna a házukig, mintha egy gombnyomás a telefonon egy bomba robbanását jelentette volna. Ha lehunytam a szemem csak Őt láttam magam előtt, és a szemében ugyanaz a fájdalom lakozott, mint mikor ellöktem magamtól. Tényleg szeretett. Belém szeretett, és én összetörtem Őt. Ez a tudat volt a legrosszabb. Már semmi nem lesz ugyanolyan köztünk. Már nem fog az ölemben ülni, már nem fogunk összebújva aludni. Talán ezek miatt szeretett belém.

Fájt a tudat, hogy valahányszor megöleltem vagy megpusziltam, neki mást jelentett. Neki a reményt jelentette, míg nekem a szeretetet iránta. Idióta voltam, hogy nem vettem észre hamarabb, mit érez.

Most is ott, a konyhasziget kis székén ültem, és narancslevet szürcsölgettem. Louis nélkül már semmi nem volt az igazi. De úgy döntöttem, elég abból, hogy itthon magamba roskadok. Váratlan, felsőbbrendű erő kerített hatalmába, mely arra késztetett, azonnal menjek a cuccomhoz. És én megtettem. Tudtam, hova tartok, tudtam, miért. Felejteni!

Magamra kaptam a sportcipőm, és kiléptem az ajtón. Sietősen végigsétáltam az utcán egyenesen a sulinkig. Hülye lennék hétvégén, vasárnap bemenni. Viszont holnap kénytelen leszek, és találkozni fogok Louis-sal. Én magam sem tudom, hogy fogom átvészelni a hétfői órákat, azt meg pláne nem , hogy a hét többi napján mit fogok csinálni. Talán beteget jelentek, és nem megyek be. De ez nem fog megtörténni. Nem futhatok el, ezt én is jól tudom, az mégis annyira egyszerű lenne. De az a gyávaság jele, és én nem tartom magam gyávának. Nem fogok menekülni, bemegyek holnap a suliba!

De most nem oda mentem, hanem az előtte lévő sportpályára. Tudtam, mint általában a csapat itt volt. Legalábbis a csapatból hárman. Hát...velem együtt már négyen.

- Hello. - mentem a pálya szélére, és próbáltam egy mosolyt erőltetni feléjük.

Tommy elkapta a labdát, hogy ne legyen pontveszteség, és mindenki felém fordult.

- Haz! Mi a helyzet? - kérdezte Upszi, miközben beálltam mellé, mivel Ő egyedül volt Tommy és Csacsi ellen. Hát igen. Egy jó röplabdacsapat már csak ilyen. Tele van becenevekkel.

- Semmi. - fogtam meg a labdát, és hátrálni kezdtem, hogy szerválok.

- Hol hagytad Tommo-t? - nevetett rám Csacsi.

Hát megvolt az oka, hogy egy állat nevén hívtuk. Ő ütötte a legjobb lecsapásokat. Ha ugrott az ellenfél már tudta, fölösleges mozdulni. Az edzőnk mindig az kiabálta neki: "Csapd le!". És így lett a neve Csacsi, mivel mindig utána tettük: "Csapd le Csacsi!".

Upszi úgy kapta a becenevét, hogy sokat hibázott, innen lett Upsz+i, mivel mindig ezt a betűt mondta jól elnyújtva, mikor elcseszett valamit. Tommy....hát neki egyszerű indok volt. Egyszer berontott az öltözőbe a csaja, és a lehető legnyávogósabban így becézte. Ez a mi kis történetünk, de a csapatnak még van pár tagja. Csupán Ők ma nem jöttek ki játszani.

De Csacsi kérdése szíven ütött. Nem akartam erre gondolni. Pont a felejtés miatt jöttem ide, de mindenhol Louis-ba ütközök...vagy a gondolatába, emlékébe. Imádtam a srácokat, de szerintem ez nem rájuk tartozott, így csak egy vállrántással feleltem.

- Otthon van. Nem vagyunk összenőve.

Megpattintottam párszor a labdát, hogy jelezzem; mindjárt elütöm. A srácok fogadóállásba beálltak, míg Tommy középre állt, hogy takarja előlük a kilátást. Szemét dolog, de mindig ezt szoktuk csinálni.

- Pedig úgy tűnt. - nevetett fel Tommy.

Felmérgeltem magam. Igenis van saját életem, nem függök Louis-tól. Te jó ég, dehogynem. Hisz nélküle azt sem tudom, ki vagyok. Most is csak egy srác vagyok a nagyvilágban, míg Louis-sal Harry voltam. Nélküle nem találom a helyem, elvesztem.

Felmérgelt a tudat, miszerint nem vagyok önálló. Olyan erővel ütöttem el a labdát, hogy a két srácnak ideje sem volt reagálni, de ha sikerült is volna, nem tudták volna kellő képpen fogadni. Tudtam, hogy erős vagyok, dehogy ennyire?! A labda jó magasra visszapattan a betonról, majd Csacsi elkapta. Mindenki lepetten nézett rám, majd nevetni kezdtek.

*Louis*

Harry hiánya már-már elviselhetetlen volt. Hogy lehettem ekkora hülye? Miért kellett nekem megcsókolnom? Már másfél éve elnyomtam a bennem tomboló érzelmeket, miért nem bírta ezt tovább bent tartani? Annyival egyszerűbb lett volna minden. Vagy kitudja. Így legalább megtudtam, hogy esélyem sincs. Legalább már nem élek kétségben, de inkább élnék tudatlanul, sötétben tapogatózva, mint Harry nélkül. Olyan volt, mintha elvették volna a levegőm, mintha megfosztottak volna a napfénytől. Minden jó kiszivárgott az életemből. És erről csak én tehetek. Idióta voltam, és most szembe kell néznem a következményekkel.

Morcosan, letörve mentem a táskámhoz, hogy belenézzek és legalább fogalmam legyen róla, holnap mi is vár rám a suliba. De semmi érdekes nem volt. Beletúrtam a firkafüzetembe, mely tulajdonképpen beszélgetésekkel volt tele Harry és köztem. Azért helyet foglalt jó pár oldalnyi rajz és firka is benne, hűen a nevéhez. Nem akartam belenézni, és visszaemlékezni, mi mindent leírtunk. De egy papír kicsúszott belőle, és milyen jól tette, mert teljesen elfelejtettem volna. Az osztálykirándulásról tájékoztatott minket az osztályfőnök. Végigolvastam, mivel még bele sem néztem. Azt sem tudom, hova megyünk. Megtudtam, hogy háromnapos kirándulás lesz San Francisco-ban. A parttól 5 percre foguk lakni. Tetszett a program, de már nem lesz ugyanolyan, hogy nincs velem Harry. Így nem is vártam a kirándulást. Pedig ez lesz az utolsó itt, szóval nem kéne elcseszni, de már megtörtént. Még jó, hogy elolvastam, mivel a most következő hét péntekjén indulunk. Ez azt jelenti, hogy már alig van...gyors fejszámolás...négy napom. Csúcs. A suliból is már ez az év van vissza, de ez mégis kínszenvedés lesz, hisz nap, mint nap látni fogom Harry-t. Ilyentől sem féltem még soha...

Felhívtam Anyát azzal a szándékkal, most hátha van rám 2 perce. Soha nem szoktunk beszélni, mivel soha nem ér rá. Most éppen Franciaországban voltak. Már csak annyiból is utálom, hogy tönkretettem a barátságunk, mivel a szüleink a legjobb barátok és persze üzlettársak, szóval úgyis fogunk találkozni. Azt sem tudom, hogyan fogom megmagyarázni Anyáéknak, hogy többé már nincs HAZ és LOU. Csupán Harry és Louis van külön, kisbetűkkel. Hisz Ők nem tudják, hogy én milyen vagyok. Fogalmuk sincs, hogy nem csak a lányok érdekelnek. Soha nincsenek itthon, nincs alkalmuk megismerni.

Szerencsére Anya felvette a telefont.

- Szia Louis. - hallottam Anya siető hangját.

- Szia. Anya jövő héten, pénteken lesz az osztálykirándulás. - újságoltam.

Kis csendet hallottam, azonnal levágtam, nem tud mit kezdeni az infóval.

- Oké, és... - hagyta befejezetlenül a mondatot, hogy folytassam.

Nem akarta bunkón, kérdésként feltenni ezt. Rosszul esett, hogy ennyire nem tartotta fontosnak. Pedig most olyan sok minden volt, amit normális emberek, elmondtak volna az Édesanyjuknak. Én is el akartam mondani, de csak a baj lett volna belőle, és félek, meg sem hallgatott volna.

- ...és csak el akartam mondani. Hogy tudjátok, nem leszek itthon.

Igazából magam sem tudom, miért hívtam fel, hogy ezt elmondjam. Úgysem érdekelte Őket, hol vagyok. Felőlük el is költözhetek, csak rábólintanak.

- Jól van. Mi még akkor nem megyünk haza. Érezd jól magad!

- Kösz Anya. - feleltem halkabban.

Rossz volt, hogy nekik ennyire nem vagyok fontos. Mindig csak a munka meg a munka. Az sem érdekli, hogy életem első nagy szerelme, aki nem mellesleg a legjobb barátom volt és pasi, most törte darabokra a szívem. De talán jobb is, hogy ez nem érdekli.

Elköszöntem, és kinyomtam. Nem tudom, mit is vártam.