6. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Kedves Olvasóim!

A This is us! mellett (hisz ugye ma mindenki azt fogja nézni a mozikba. #haha.) Azért remélem, lesz időtök ezt is elolvasni, és ide is írni egy-két szép szót vagy éppen kritikát. Előre is köszönöm, és jó szórakozást. 

*Harry*

Testem-lelkem nem kívánta, hogy bemenjek ma a suliba, de a világ összes pénzéért nem menekültem volna el. Nem akartam, hogy Louis lássa, ez mennyire megviselt. Nem akartam, hogy tudja, nekem is fáj, hogy nincs velem. Besétáltam a suliba, hisz csak egy utca, de Louis-nak is. Viszont mi eddig mégis minden reggel együtt jöttünk kocsival csupán azért, mert még előtte mindig elmentünk valahova. Rossz volt megtörni ezt a szokást. Ma mentem vizsgázni a jogsira, és mindig azt hittem, Louis mellettem lesz, figyelni fog, és szurkol nekem, de tönkretettük a barátságunk. Nem tudtam emiatt haragudni rá, hisz én is ugyanolyan hibás vagyok benne. Ha nem lettem volna vele ennyire lány, hogy ölelgetem, meg az ölembe ültetem, nem szeretett volna belém. Úgy éreztem, az én hibám, hogy szétszakadtunk.

Besétáltam a suliba, egyenesen a szekrényemhez, majd a termünkbe. A srácokhoz mentem, még szerencse, hogy ketten az osztálytársaim a röpicsapatból. Éppen valami nagyon nagy dolgot vitattak meg, és folytatták is miután köszöntünk. Tommy szerint nem volt igaz, de Upszi kitartott amellett, hogy márpedig ez megtörtént, de én nem tudom, micsoda. Nem is nagyon érdekelt, a figyelmem az ajtóra tévedt, amin Louis lépett be. Igaz, hogy én nem hátráltam meg, de titkon reméltem, Ő igen, és nem jön ma suliba. Hát nem volt ekkora szerencsém. Leült a helyére, éppen mellém, hisz amióta az eszemet tudom, mindig egymás mellett ültünk. De most azt kívántam, bár ne így lenne.

Nem akartam tudomást venni róla, hogy ott ül egymagába, és úgy tesz mintha a történelmet nézné át, ami lehetetlen, mivel semmit nem vettünk belőle a témazáró óta, szóval nem volt mit tanulni. Akármennyire próbáltam elterelni a figyelmem róla, mégsem ment. Csak rá gondoltam, nem is figyeltem rá, amit a srácok magyaráztak. Nem érdekelt. Csak Louis-ra gondoltam. A hátát figyeltem, ahogy begörnyed a füzete fölé. Haja rendezetlenül állt, nem úgy, ahogy mindig szokott. Ma nem törte magát, hogy tökéletes legyen. Fájt így látnom. Fájt a tudat, hogy én tettem ilyenné.

De megszólalt a csengő, nekem pedig le kellett ülnöm mellé. Lassan mentem el mögötte, hogy beüljek a pad belső, ablak felöli részére. Még volt egy kis időnk, ami kiakasztott. Nem akartam ránézni, de akaratom ellenére is Őt lestem. És volt egy olyan érzésem, nagyon jól tudta ezt.

Felém fordult, és komolyan rám nézett. Tekintete vonzotta magához az enyémet, én pedig gyenge voltam, engedtem neki.

- Harry... - halkan beszélt reménykedve. Fájt ennyire meggyötörtnek látnom. - ...mi lesz most velünk?

Elgondolkoztam ezen. Láttam rajta, nagy bátorság kellett, hogy ezt a kérdést feltegye. Rossz volt, hogy nem tudtam neki felelni, mikor rávette magát, hogy kimondja.

- N-nem tudom. - hebegtem halkan.

Azt hittem, képes leszek hordani a maszkom miszerint semmi nem viselt meg, határozott vagyok, de elbuktam. Louis tekintete megtört pillanatok alatt. Nem kellett erőlködnie hozzá, elég volt, ha rám nézett. És ez nagyon kiakasztott.

Szólásra nyitotta a száját, és vette a levegőt, de kinyílt a termünk ajtaja, és az osztályfőnök jött be rajta. Komolyan letette az asztalra a történelem cuccot, mivel egyben Ő volt a történelem tanár is. Én személy szerint szerettem a Tanár urat. Fiatal volt, még csak 28 éves, mi voltunk az első osztálya. Mindenből viccet csinált, arról nem is beszélve, hogy gyakran futottunk össze vele Louis-val a szórakozóhelyeken. Ilyenkor nem volt a legjobb állapotban, de mi sem. Furcsa volt, hogy civilbe tegeztük, mert azt kérte, amúgy meg magáztuk a suliba. De imádtam a stílusát. Először volt pár osztályfőnöki dolog, amit meg kellett beszélnünk. Jól sejtettem, hogy az osztálykirándulással kapcsolatos lesz.

- Remélem, mindenki megmutatta otthon a tájékoztatót. Akkor San Francisco-ba megyünk. Három napot töltünk ott, kettőt alszunk. 5 percre leszünk a strandtól, és a napokat ott töltjük. - még elmondott pár dolgot, majd befejezte: - Van kérdés?

- Piát lehet vinni? - kiabált be egy srác hátulról.

- Lényegtelen, lehet-e, nem? - fordult hozzá Upszi, mire mindenki nevetni kezdett.

Én is nevettem, és még Louis is mosolygott. Az ofő komoly maradt, de tudtuk, Ő is viccesnek tartja. Láttuk a szeméből és a szája sarkában megbúvó huncut mosolyból.

- Lehet hozni azzal a feltétellel, hogy Peterson Tanár Úr megcsapolja. - utalt ezzel magára, hisz ez a neve. De mindenki csak nevetett rajta. Hisz Ő is fiatal még. Mondom, hogy vele szoktunk inni hétvégente.

- De ismét komolyra a szót! Nálam vannak a szobabeosztások. Kétágyas szobák lesznek. Csere nem lehet! - és felvett egy kis papírt az asztalról.

Sorolta a neveket, én pedig előre féltem, hisz azt hiszem, egyértelmű, kivel leszek egy szobában.

- ...Louis-Harry...

A tanárok tisztában voltak vele, hogy össze vagyunk/voltunk nőve, csak azt nem tudják, hogy Louis belém szeretett, és ez tönkretett mindent. De miért is tudnák? Talán azt tudják, hisz a suliban azért megy a pletyka, hogy minden valamire való, normális ember megvolt már neki. De Őt ez soha nem érdekelte, míg a szülei meg nem tudják. Tudtam, abba belehalna, hisz úgy véli, szégyent okozna nekik. Én mindig bíztattam, hogy a szülei, úgy is szeretni fogják, de mindketten tudtuk, nálunk ez nem ilyen egyszerű. Hisz a szüleinknek nem is létezünk. Mintha valamiféle kabalák lennénk, akik csak vannak.

Láttam, ahogy Louis is megremeg mellettem a Tanár Úr kijelentésére. Egyikünk sem akarta ezt pont most. Csak az hiányzott, hogy három napig össze legyünk zárva egy szobába. Zavartan nézett fel rám, ekkor vettem észre, hogy én tulajdonképpen végig Őt néztem, és fel sem tűnt. Inkább csak bambultam, de akkor is rajta volt a szemem. Mintha rabul ejtett volna. Az ofő végzett, majd következett a történelem tananyag, ami filmnézés volt. Ezért imádtam az ofőt. Igaz, év végén érettségi, de az még kit érdekel?! Még addig van időnk.

Lefeküdtem a padra, a fejem bár Louis felé volt fordítva a filmet néztem. Ez a szar világháborús film nem nagyon kötött le, így nem igazán terelte el a figyelmem. Újra meg újra eszembe jutott az a csók, és nem bírtam kiverni a fejemből. Szinte kísértett. Nem tudtam, hogy élveztem, vagy inkább undorodtam.

Louis-ra kaptam  a tekintetem, mikor lefeküdt Ő is a padra, és szintén felém fordult. Komolyan bámultunk a másik szemébe, egymástól vártuk a választ mindenre. Sok kérdés volt bennünk, és sok érzés, de nem tudtuk, melyikkel érdemes foglalkozni.

- Sajnálom. - suttogta egyszer Louis.

Tudtam, ezt most mindenre gondolja. A szobára, a csókra, a barátságunk összetörésére. De nekem volt egy olyan érzésem, mégsem bánt mindent annyira. Talán csak azt, hogy én nem viszonoztam az érzéseit.

- Nem hiszem. - csúszott ki a számon túl meggondolatlanul.

Egyből megbántam. Louis szomorúan lehajtotta a fejét, és a karjaiba temette a padon. Nem akartam megbántani. Utáltam, hogy ennyire szókimondó vagyok, bár Ő mindig azt mondta, irigyli ezt tőlem. Hát én most a föld alá kívántam magam, hogy ilyet mondtam.

Óvatosan nyúltam a felkarjához, és megsimítottam. Lepetten, csillogó szemekkel nézett fel rám. A szemében fájdalom, megbánás és szeretet lakozott. Ez megrémített, de egyben melegséggel töltött el. Óvatosan húztam vissza kezeimet, és kicsit elmosolyodtam. Ezt látva Ő is elmosolyodott.

- Idióta vagyok. - nyögte ki lassan.

Mosolygott, de én elnevettem magam.

- Az vagy. - helyeseltem.

Csak viccesen megrúgott az asztal alatt. Ez a régi Lou volt, akit annyira imádtam. Ez jól esett, de tudtam, mostantól sok minden meg fog változni. Máshogy fogunk viselkedni, mint eddig, és én nem biztos, hogy be akartam mocskolni a régi, szép emlékeket új, fájdalmasakkal.