13. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Kedves Olvasó!

Én jelen pillanatban nem vagyok éppen gép közelben, London-t járom, de a részt beütemeztem, így felkerül. Sajnálom, de ha nem lesz wifi, hogy telefonról fel tudjak jönni, akkor még a kommentekre se fogok tudni válaszolni, ezt röstellem. De a rész fent lesz, ez biztos. A linket a fejléc alatti oldalba sajnos nem tudom beilleszteni, majd ha hazaérek, bepótolom, ígérem.

Ami a részt illeti: Fontos dogok hangzanak el benne, melyeknek talán hatalmas következményük lesz, de lehetséges, hogy ez fog megoldani mindent. Szerintetek, jó ötletet találtak ki a srácok? Érdemes elmondani? #simle

                                                                                  Lots of kisses from London

                                                                                                                                 Zsoo

 Reggel ijedten rezzentem össze, de az előttem lévő test is, akit szorosan karoltam át hátulról. Louis álmosan felhorkant, én pedig egyből a telefonom után kezdtem kutatni az éjjeliszekrényen. Azt hiszem, levertem pár dolgot, mire megtaláltam, de ez nem érdekelt jelen pillanatban. Álmosan, csukott szemmel emeltem a fülemhez a készüléket.

- Igen? - szóltam bele kómásan.

Louis idő közben álmosan felém fordult, és nyomott egy lágy csókot a mellkasomra, amitől kirázott a hideg.

- Felkeltettelek Harry? Ne haragudj Szívem. - hallottam meg Anya hangját, parányi aggódással. A szemem lepetten pattant ki, nem gyakran szoktak hívni minket.

- Anya? - kérdeztem hitetlenkedve.

Louis felhúzott szemöldökkel nézett fel rám, Ő is meglepődött. Kérdőn nézett, mire csak megrántottam a vállam jelezve, nem tudom, mit akar.

- Jó reggelt Harry. Nem tudom, otthon mennyi az idő, ne haragudj, ha felkeltettelek. Azért hívlak, mert el akartam újságolni, vasárnap megyünk haza. Pár napunk lesz otthoni munkával, aztán szerdán ismét utazunk Amerikába.

Letaglóztam kicsit. Próbáltam oldalra nézni az éjjeliszekrényem órájára, de nem találtam meg. Gondolom, ezt vertem le, míg a telefonom kerestem.

- Komolyan hazajöttök? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen. Töltünk kis időt együtt, hatan, oké? Joy azt kéri, add tovább az infót Louis-nak is.

- Persze. Nagyon jó lesz. - mosolyogtam a telefonba.

Louis értetlen, de mégis boldogan nézett rám. Anya elköszönt, mivel hallottam, rohanásban van, így letettük.

Louis felvont szemöldökkel vizslatott. Nem tudtam, hogy ez most jó vagy rossz hír. Kicsit talán mindkettő is, hisz így pórázon leszünk tartva. Figyelnünk kell magunkra egymás jelenlétében Anyáék előtt.

- J-jönnek haza holnapután. Szerdáig maradnak. - hebegtem halkan.

Louis először megörült, de hamar lefagyott az arcáról a mosoly. Ő is rájött, ez mit jelent. Anya olyan egyszerűen kezelte ezt az egészet, mintha egy semmi dolog lenne. Normál esetben az is volt, de idő közben mi egymásba szerettünk, és egy boldog, szép párt alkottunk.

Nagyot sóhajtottam, mire Louis a mellkasomra támasztotta a fejét, és hason a szemembe nézett. Láttam a szemében a komolyságot, mely egy kis csillogást eredményezett. Éreztem, tervez valamit. Tudtam, van egy nagyon idióta ötlete, amiben én ismét részt fogok venni.

- Mondjuk el nekik. Együtt, kézen fogva. - mosolygott rám kedvesen.

A szemem lepetten kerekedett ki. Oké, hogy a suli már tudja, valószínűleg, rájöttek, de Anyáék?! Ők mások. Ők tönkretehetnek mindent, amit mi kiépítettünk magunkba. Látta rajtam, letaglózott és eléggé megijedtem, így bíztatóan nyomott egy puszit a mellkasom közepére.

- Melletted leszek, egymás kezét fogjuk fogni. Nem lesz baj. Anyáék meg fogják érteni. - biztatott.

- És mi van, ha nem? Ha ezzel összetörünk mindent a szemükben? Louis, magukat fogják okolni, amiért ilyenek lettünk. Csak nekik fog fájni. - akadtam ki, de nem emeltem feljebb a hangom.

Ez sokkal inkább volt kétségbeesés, mint harag vagy egyéb. Féltem, elvesztem Őt, mikor a mindenem volt.

- Inkább élünk titokban? Egyszer úgyis megtudják. Én nem engedlek el soha, örökké az enyém leszel, egyszer úgyis szembesülnek vele.

Igaza volt, maximálisan, mindenben. Én sem engedtem el Őt, mindig vele fogok maradni, és egyszer úgyis megtudják. Kíméletesebb, ha tőlünk. Nagyot sóhajtottam, és aprót bólintottam. Erőt adott a tudat, Ő mellettem lesz. Szélesen elmosolyodott, és felnyújtózkodott, hogy nyomjon egy édes csókot a számra.

Megnéztem a telefonomon az időt, ami azt mutatta, hogyha nem haladunk, el fogunk késni. A kis számjegyek az időben, szinte rám kiabáltak, hogy haladjunk már, ne romantikázzunk, így sóhajtva ültem fel, és toltam fel Lou-t is. Villámgyorsan összekaptuk magunkat, adtam Lou-nak ruhát is, mivel nála csak a sulis cuccáért terveztünk megállni. Én felkaptam a táskám, majd lent eltettem egy almát. Egy másikat Louis-nak dobtam, aki egyből elkapta azt, és a táskájába csúsztatta.

Vigyorogva álltunk meg a házuk előtt. Ő egyből berohant, míg én megvártam a kocsiban. Hívott ugyan be, de tudtam, akkor csak elvernénk az időt és elkésnénk a suliból. A nap így is unalmasan telt. Minden órán máshol jártam. Egészen konkrétan a tegnap este pergett le újra meg újra a szemem előtt. Valahányszor eszembe jutott, mekkora örömet szerzett Louis, elpirultam. De Ő is nagyon gondolkodóba esett. Sokszor elvigyorodott csak úgy óra közben. Tudtam, Ő is azon gondolkozik, amin én...kettőnkön, a tegnapon. Annyira élénken éltek még bennem ezek a csodás emlékek. De aztán eszembe jutott, amit ma reggel beszéltünk. Anyáék hazajönnek, és nekünk ki kell állnunk a szüleink elé, és elmondani szeretjük egymást. De csak a szüleink, így úgysem lesz gond.  Maximum kicsit hitetlenkednek, aztán magukat okolják, de jobb, ha mi mondjuk el nekik, mintha máshonnan tudják meg.

A szombat is unalmasan telt persze. Mi is lett volna érdekes benne?! Próbáltuk kipihenni a hét fáradalmait, de nem nagyon jött össze. Még ha lehunytam a szemem, hogy alszok, akkor is arra gondoltam, ami holnap vár ránk. Kint ültünk Louis-ék kertjébe egy-egy napozóágyon egymás mellett. Bár nem volt a legmelegebb nap, mi akkor is élveztük, amit a természet ajándékoz. Ezért is szerettem L.A.-t. Itt soha nincs hideg. Még télen is kellemes az idő. De azért vonzott magához az a zord táj, ami fent van északon. Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet ott. Biztos csodaszép, ahogy esténként esik a hó. Amikor este sincs teljesen sötét, hisz a felhők fehéren világítanak az égen. Ahogy a rénszarvasok elfutnak a tűlevelű erdőben, melynek ágain fehérlik a hó. Szerettem, imádtam Los Angeles melegét, de titokban mindig is egy ilyen helyen akartam élni. Egy kedves kis faházikó az erőd mélyén, egy tó partján, ahol a kandallóban mindig ropog a tűz. A rénszarvasok a ház mellett legelésznek. Titokban ez volt az én álmom.

- Szerinted milyen lehet most északon. Vajon esik a hó? - kérdeztem csukott szemmel.

Tudtam, Ő is vágyik egy ilyen helyre. Ez valahogy mindig közös volt bennünk, de szerintem én sokkal jobban akartam. Ő mindig azt mondta, megfagyna hosszú távon, és beérné egy szimpla nyaralással...vagyis teleléssel ott. Nem néztem rá, nem nyitottam ki a szemem. Tökéletesen elég volt nekem, ahogy összekulcsoltuk lelógó kezeinket az ágyak között.

- Lehetséges. A rénszarvasok biztos legelésznek, az emberek lékekben horgásznak a tavon, a gyerekek szánkóznak, a Mikulás ellenőrzi, ki milyen rosszaságot csinált. - sorolta, én pedig elképzeltem minden szavát.

De a végére elnevettem magam, ahogy Ő is. Persze, a jó, öreg Mikulás Lappföldön.

- Szeretnék egyszer eljutni Norvégiába. Olyan meseszép lehet élőbe, nem?

Óvatosan beszéltem. Csak jól esett álmodozni. Tudtam, ezt már ezerszer elmondtam Louis-nak, de soha nem szólt meg érte. Neki is voltak álmai. Mindenkinek vannak, amelyek csak arra várnak, hogy valóra váltsák őket. Kicsit megszorította a kezem, és végigsimított a tetején a hüvelykujjával.

- Hamarosan elmegyünk oda ketten. Megígérem.

A hangja vidáman csengett. Semmi hitegetést nem hallottam benne. Elmosolyodtam, de a szemem továbbra sem nyitottam ki. Csupán elképzeltem, amit mondott.

- Mikor? - kérdeztem reménykedve.

- Mondjuk az őszi szünetben. - felelte egyszerűen.

Elmosolyodtam. Már alig vártam. Sajnos még csak szeptember közepe volt, de ez egyikünket sem érdekelte. Alig vártam, hogy eljöjjön az őszi szünet, és elmenekülhessek minden elől a csodaszép Norvégiába csak ketten, Louis-val. Csak a miénk az egész hét, csak ketten a hóban. Csak ketten a kandalló ropogása előtt, csak ketten a rénszarvasokat figyelve. Belegondolni is csodás volt. Mintha a megtestesült álom lenne.

De az álmodozásom hamar megzavarta egy idegesítő hang, mely mellőlem jött az asztalról. Morcosan engedtem el Louis kezét, és kinyitottam a szemem. A telefonom idegesítően csörgött és egyben rezgett mellettem. Louis is felnézett. Felkaptam, és megnéztem, ki az. Anya hívott. Felvettem.

- Szia Anya.

Louis kicsit meglepődött, majd elmosolyodott.

- Szia Édesem. Louis ott van melletted?

Ránéztem a srácra, aki édes mosollyal, vágyakozva méregetett...pedig nem is voltunk fürdőruhába, csupán pólóba, meg farmerba.

- Igen. - feleltem Anyának.

- Remek. Akkor hangosítsd ki, mert Joy is itt van! - utasított, én pedig megtettem.

Intettem Louis-nak, hogy hajoljon közelebb, Ő pedig megtette, de persze nem bírta megállni, a szabad kezem ismét összefonta sajátjával.

- Szia Kicsikém. - hallottam meg Joy hangját.

- Hallo Anya. - köszönt vissza Louis egy kicsit szem forgatva.

Tudtam, soha nem szereti, ha az Édesanyja így hívja, de én sem, mikor Édesemnek szólít. Tudtuk, ezt nem törődésből teszik, hanem az Anyai megszokásból. Mi már nem vagyunk nekik több két sráccal, akik itthon vigyáznak a házra, míg Ők odavannak.

- Azért hívtunk fel titeket, mert el szeretnénk mondani, hogy holnap 4:34-kor landolunk Los Angeles-ben. - újságolta Joy.

- Azt terveztük, hogy miután Joy és Mark letették a csomagjukat, nálunk gyűlünk össze, és végre együtt lesz a család, rendben fiúk? Elbeszélgetünk, mindenki elmeséli, mi történt vele...- hallottam Anya mindig vidám, mosolygós hangját.

Kicsit félénken néztem Louis-ra, féltem a holnapi naptól, és egyre vészesebben közeledik. Megsimította az arcom az egyik kezével nyugtatás képpen, majd felelt:

- Nagyon jó lesz. Kimegyünk elétek a reptérre.

- Rendben Kicsikém. Akkor holnap találkozunk. - becézte le ismét Joy.

Kicsit elmosolyodtam Louis fintorán erre a Kicsikémre, de végtére is nagyon aranyos volt, ha lett volna benne érzelem, nem csak a szokott kedvesség, hogy ne bántson meg minket a nemtörődömséggel.

- Igen, már nagyon hiányoztok. - mondta Anya.

Én csak megforgattam a szemem. Louis is hasonlóképpen reagált. Mindannyian tudtuk, még Ők is, hogy ez nem igaz. Örültek, hogy nem lógunk a nyakukon, mint kicsiként. Ezután még benyögtünk mindannyian pár "szasztok"-ot, de semmi "szeretlek" vagy "vigyázz magadra". Hogy is mondtak volna ilyet?! Hisz Ők "csupán" az Anyáink lennének végtére is. Nem kötelező ilyet mondani.

Letettem, és félénken fordultam Louis felé egész testemmel ülésben. Ő is hasonlóképpen tett, és kezei közé fogta az arcomat.

- Nyugalom Haz, nem lesz semmi gond. Ígérem, oké? - mosolygott bíztatóan.

Louis olyan remek színész volt. Tudta, erősnek kell maradnia, hogy legalább az egyikünk ne pánikoljon be teljesen, de én erre képtelen voltam. Féltem, Anyáéktól. 

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. - motyogtam halkan.

Kicsit lehajtotta a fejét, és bólintott egyet. Ő is nagyon jól tudta, lesznek gondok, csak kérdés, hogy ezek mekkora mértékűek, és ránk mennyire fognak majd kihatni. Talán semennyire, talán elfogadják, és megy minden tovább. Hisz amúgy is jelentéktelenek vagyunk a szemükben. De lehet, ki fognak akadni, ránk ordítanak, de ez mind lényegtelennek tűnt, amikor szerettük egymást. Ezt semmi nem tudta megváltoztatni, még Anyáék sem. És ez nyugtatott meg a legjobban.