14. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Sziasztok!

Nos, itt lenne az újabb rész. Még csigázom kicsit az idegeket, de ebben a részben fontos mondatok hangzanak el, melyeknek nagy jelentőségük lesz később.  Két lényeges dolog van még, ami nem a részhez kapcsolódik.

Az első, hogy az ígért közös képeket az 1D-vel, és a többit a sikeres Londoni kirándulásról jobb oldalt találjátok meg. Ha a képre kattintotok, még több jelenik meg, a galériámon.

A második dolog, hogy szintén jobb oldalt megjelent egy kis előzetes a You're my angel III. részéből. Csak, hogy tudjátok, nem felejtettem el, és hamarosan készen leszek vele. Talán már a hétvégére, de nem akarok senkit sem hitegetni.

A részhez pedig még annyit, hogy jó olvasást, és remélem, tetszik. #smile

                                                                                                          xoxo    Zsoo

 Elhoztuk Anyáékat a reptérről. Ijesztőnek tűnt a tudat, hogy lesz úgy fél órám, míg nem vagyunk együtt Louis-val. Nem akartam nélküle lenni, a helyzet így kis kilátástalannak látszott. Anya és Apa komolyan ültek be hozzám a kocsiba, de lassacskán, mire hazaértünk, kezdtek feloldódni. Persze mind megöleltek minket, de ez inkább csak látszat volt, mint valódi ölelés. Szomorú voltam mellettük, de ezt nem mutattam. Fájt a tudat, hogy nekem vannak szüleim, még sincsenek. Komolyan mondom, ez így még rosszabb, mint azoknak, akik elvesztették Őket. És ez most lehet gonoszság volt, lehet megbántottam pár embert, de ez volt az igazság. És a legrosszabb, hogy az elejétől fogva semmit nem tettek ez ellen. Egyszerűen csak hagyták, hogy a munka nagy, fekete örvénye végleg magába szippantsa Őket. Talán már egymást sem szeretik, nem tudom. Minden esetre, profi színészek lettek, az egyszer biztos. És ezért utáltam Őket.

Undorító dolog egyszerre utálni és szeretni valaki, mert belülről emészt fel szépen lassan fájdalommal telve. Elfojtod magadban mind az utálatot, mind a szeretet, és ez szépen lassan kikészít minden egyes találkozáskor. És az a legrosszabb, hogy annyira önzők, hogy nem veszik észre, ez nekünk mennyire fáj. Mesélnek, beszélgetünk, néha még együtt is étkezünk, de ez mind csak a látszat kedvéért. Hogy megtartsuk a jó amerikai család látszatát, miszerint minden rendben van, de koránt sincs rendben. Nagyon nincs, és ezt Ők is tudják, csak próbálják figyelmen kívül hagyni, ami aljas egy dolog. Nekem senki ne mondja, hogy nem tudnának ellene tenni, mert nagyon is tudnának, csupán nem akarnak. Már megszokták, így nyűg nélkül, nélkülünk, és nem akarnak változtatni a régi, megszokott renden. De azt hiszem, így, hogy összejöttünk Louis-val, jobb is ez.

Amíg Anyáék kipakoltak, én kitettem az asztalra, a hidegtálakat, melyeket gondosan megcsináltunk Lou-val az érkezésükre, de Apa kijelentette, hogy nagyon finom, kiadós ebédet kaptak a repülőn, és nem kérnek a mi szendvicseinkből. Ez azért szíven ütött, mikor annyit bajlódtunk vele, de nem mutattam. Azért közben jót baromkodtunk. A végére mindketten tiszta vajasak lettünk, összekentük egymást. De nekünk így volt tökéletes az a pillanat. Vajas száj vajas csókot vált, és mi kiélveztük minden egyes pillanatát, amíg még a szülők nem tudtak rólunk.

Eltettem a szendvicseket, miközben Anyáék kivonultak a nappaliba lepihenni az út fáradalmait. Bár nem értem, mit kellett pihenni, mikor magángéppel jöttek. Na, mindegy. A pultnak dőltem, és mélyen magamba szívtam a levegőt, hogy lenyugodjak. Mindig nehéz az a pár nap, amikor itthon vannak Anyáék, most meg különösen stresszes. Kikaptam a zsebemből a telefont, és írtam egy SMS-t Louis-nak.

"Nem bírom tovább nélküled."

Nem volt hosszú, mégis szívből jött, és sokat jelentett, mindkettőnknek. Erőt gyűjtöttem, hogy bemenjek, de még a konyhaajtóban jelzett a telefonom, SMS-t kaptam. Tudtam, hogy Louis az, izgalommal nyitottam meg.

"Én sem. Mindjárt ott vagyunk."

Igaz csak röpke félórát töltöttünk egymás nélkül, ami máskor nem vészes, de most Anyával és Apával kész kínszenvedés volt. Semmit nem értékeltek, semmilyen erőfeszítést. De nem is tudom, mit vártam, hisz eddig is ilyenek voltak.

Letelepedtem a kanapéra, hozzájuk. Kínos csend állt be közénk. Éppen kérdezni akartam, hogy végre valamivel megtörjem a csendet, de egy autó parkolt le a házunk előtt. Bár nem Louis Porsche-ja volt, de az övék, és Ők ültek benne. Kimentem az ajtóhoz, hogy kinyissam, bár úgy is ismerték itt a járás. Már szinte közösek voltak a házaink, de azért én vártam őket. Addig sem kellett Anyával és Apával ülnöm kínos csendben. Először Joy, majd Mark jött be mellettem. Szerintem Louis direkt a végére maradt, hogy a tudtuk nélkül tudjon végigsimítani arcomon, majd mellkasomon, végül a hasamnál megállt. Beleremegtem ruhán keresztül is meglehetősen forró érintésébe. Beharaptam az ajkam, és úgy néztem fel rá. A szeme kicsit elsötétült ajkaim láttán, majd megrázta a fejét jelezve; "ezt ne tegyem". Tudtam, ez beindítja, de nem direkt csináltam. Ez csupán jött magától, mivel már nagyon meg akartam csókolni.

Bementünk a nappaliba, és elkezdődött a beszélgetés. Így, hogy együtt volt a két család, mindjárt felszabadultabb lett mindenki. Louis szorosan mellém ült, de több helyen nem érintkeztünk, így nem volt feltűnő...még. Majd ha elmondjuk nekik...jaj.

Telt az idő, már nagyon este lett, és én egyre rosszabbul tűrtem ezt az idegességet. Louis is idegesen fészkelődött mellettem, mire én felpattantam. Minden szem rám szegeződött, még Louis-é is, így felé fordultam.

- Kijönnél velem a konyhába egy kicsit? - kérdeztem óvatosan.

Ő csak bólintott, és felállt. Kimentünk a konyhába, elrejtett minket a nagy, fehér ajtó a szülők elől. Végre nyugalom! Bent megálltunk egymással szembe, és hosszan méregettük a másikat. Lehajtottam a fejem, nem tudtam mit mondani.

- Nem mered? - kérdezte halk elhaló hangon.

Lassan megráztam a fejem, de még mindig nem néztem rá. Hallatott egy halk sóhajt, majd az államhoz nyúlt.

- Én se. - vallotta be.

Lepetten néztem fel rá. Eddig olyan bátor volt, mi történt Vele?

- Az a baj, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül, és nekik lesz még rosszabb, hogy nem mi mondtuk el. - csóválta meg a fejét szomorkásan.

Én csak aprót bólintottam jelezve, egyetértek vele. De Ő egy nagyot sóhajtott, és kezei közé fogta arcom.

- Meg fogjuk tenni Harry. Tudniuk kell, még ha félünk is Tőlük. Melletted leszek. Végig egymás kezét fogjuk fogni, és együtt nézünk szembe Velük. - a hangja határozottan csengett. Félénken, kétkedve néztem fel rá. Tudtam, így a legegyszerűbb, mégis tartottam ettől az egésztől. A vélemények gondolata belülről égette elmém. - De azt tudd, legyen bármi, én szeretni foglak. Örökké.

Az enyémnek döntötte a homlokát, és az utolsó szót szinte már suttogta. Ez túl nagy szó, túl nagy jelentése van ahhoz, hogy csak így dobálózzon vele, én mégis hittem neki. Elhittem, amit mondott, hittem, hogy mi tényleg örökké fogjuk szeretni egymást. Egyszerűen csak jól esett ezt gondolni. Mintha minden ilyen egyszerű lenne. Mintha minden nehéz dolgot egy könnyelmű szóval el tudnánk rendezni. Lou-val ennyi volt az élet, de tudtam, ki kell lépnünk a konyhából, és szembe kell néznünk a rideg valóssággal, mely lépten-nyomon követ minket. Menekülni nem lehet előle. Ha megpróbáljuk, nemhogy felzárkózik, de le is hagy minket, míg már nem vezet más út előre, csak rajta keresztül. De mi nem menekültünk. Sőt sokkal inkább egymást támogatva szembenéztünk vele. És most rajtam volt a sor, hogy támogassam Louis-t. Nekem kellett kimondanom, amit hallani akart, ami az igazság volt. És én megtettem.

- Én is szeretni foglak...örökké.

Lehet, én is könnyelműen dobálóztam ezzel a szóval. Lehet, ez majd később visszaüt, és hazugsággá alakul, nem tudtam. De abban a pillanatban nem is érdekelt. Lehet, csak hitegettük egymást, de ez nem számított, mert mi elhittük a másiknak, és ez akkora erőt adott, mint még soha semmi. Louis óvatosan nyomta ajkait az enyémekre. Óvatosan cirógattuk a másik száját, nem mertünk erősen csókolni...most nem. Most jól esett ezt a pillanatot ilyen törékenynek meghagyni. Nyomtam még egy puszit Louis ajkaira, majd szorosan egymáséba kulcsoltuk kezeinket.

- Együtt? - kérdezte mosolyogva a konyhaajtóban.

- Együtt. - bólintottam határozottan, és visszamosolyogtam rá.

Mindketten mély levegőt vettünk. Bentről kihallatszódott a szülők beszélgetése, mely most inkább tűnt vészjóslónak, mint megnyugtatónak. Féltünk. Persze, hogy féltünk, minden okunk megvolt rá. Féltünk a véleményektől. Féltünk az ujjal mutogatásoktól, melyek mostantól érni fognak minket. Féltünk Anyáéktól, féltünk a közös élettől. Mi mégis bevállaltuk ezt, mert ez volt az egyenes, becsületes út. Mert nem akartunk hazudni, titokban élni. Bár izgalmas a tiltott, titkos szerelem, mi mégsem erre vágytunk. Csak nyugodtan, szívfájdalom nélkül együtt lenni. Louis lassan, megfontoltan nyomta le a kilincset.