17. fejezet. ~Nobody knows how can I love you

Kedves Olvasóim!

Először is el szeretném mondani, hogy a mai hét egyben volt fantasztikus és borzalmas is számomra, de ma minden rendbejött. Hétvégén bevásároltam CD-ből, megvettem az Union J albumát és Jason Derulo-tól a Tattoo-t is. Nos, csütörtök van, és ma van a szülinapom! Hahaha. És mi érkezett meg pont ma? A rendelt Midnight Memories, szóval ma egész nap azt hallgattam, és még este is tervezem folytatni. Komolyan mondom még soha nem volt olyan napom, amin ennyi minden összejött volna.

A történetekkel kapcsolatban el akartam mondani, hogy készülőben van egy új történetem, ami ismét részes lesz, mint ez. Lesz benne Larry, de az alaptörténet Ziall lesz. A címe Take me to the other side (Igen, mint Jason Derulo száma #hahaha), hamarosan jön az első rész. Még nem tudom, mikor, de szerintem vasárnap...viszont ne harapjátok le a fejem, ha mégsem így alakulna.

Erről a résztől pedig annyit, hogy sok olyan dolog elhangzik benne, ami negatív érzelmeket hordoz, szóval zsepit készíteni! Remélem, ez is tetszik, nagyon hálás vagyok az olvasóimnak, akik még mindig velem vannak.

                                                                                                                      xoxo Zsoo

Ma jött két hatalmas kamion, és elvitték az autókat a házból, valamint a leglényegesebb dolgokat. A szobám üres lett, csak az apróbb dolgok maradtak, amiket a repülőre is fel lehet vinni majd. Így is három nap múlva érkezik meg a cuccom hajóval az Atlanti-óceánon át. Nagyon jó lesz. Ma volt a búcsúnk ideje Louis-val. Nem engedték, hogy  ketten találkozzunk valahol, így aztán eljött hozzánk az egész család. Arra fogták, hogy így legalább Ők is elköszönnek Tőlem, de tudtam, nem ez volt a főbb ok.

Így aztán pontban háromkor nyílt az ajtó. Innenstől kezdve fél óránk volt. Úgy gondolták, az éppen csak a búcsúzásra elég. De valójában ez semmire nem elég. Louis gyorsan sietett be rajta, és egyből hozzám jött. Már vártam Rá az ajtóban. Mennyei volt újra látni. Mintha évek óta nem találkoztunk volna. A hajamba túrt, és pár pillanatig a szemembe mosolygott, majd megölelt. Erősen szorítottam a hátát. Féltem, hogy kámforrá válik a karjaimban, és soha többé nem látom. Féltem, elvesztem Őt.

De a tekintetem a körülöttünk álló szülőkre tévedt, akik árgus szemekkel figyeltek minket, és kicsit talán undorodva lesték mozdulataink. Megfogtam Louis kezét, és elkezdtem felfele húzni, de Apa elém állt.

- Nem fogunk kiszökni az ablakon megnyugodhatsz. - mondtam neki mérgesen, amitől kicsit megfeszült az álla, de nem érdekelt.

Elhúztam mellette Lou-t, majd berántottam a szobámba. Az ajtót Ő csukta be, egészen konkrétan a hátával, mikor nekinyomtam bent. A homlokom az övének döntöttem, és gyorsan vettem a levegőt. A hajamba túrt, és úgy húzott közelebb magához. Úgy csókoltunk, mintha ez lenne az utolsó. Semmit nem csináltunk sem túl erősen, sem túl gyengéden. Sem túl gyorsan, sem túl lassan. Pont tökéletes volt minden, pont utolsó csókhoz illően. Louis lassan húzta el a fejét, és lihegve támasztotta homlokát az enyémnek. Én is kapkodtam a levegőt.

- Harry. - lihegte.

Annyira édesen mondta ki a nevem, hogy ott helybe le tudtam volna teperni, de ezt most nem ronthattam el a türelmetlenségemmel. Most csak mi ketten léteztünk.

- Lehet, már nem találkozunk, de tudd, én komolyan gondoltam minden egyes szót, ami elhangzott köztünk. Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam másfél éve szerettelek, komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, az égben érzem magam, hogy engem szeretsz. De legfőképpen komoly volt minden egyes szó tegnap este. Örökké bennem fogsz élni, örökké Téged foglak szeretni. Ha soha nem leszel már az enyém, a szívem soha többé nem fog dobogni. Csak Te éltetted az évek alatt, várni fogok Rád, teljen el egy hét, egy év, vagy egy évtized, lényegtelen. Neked adom a szívem, ne törd össze!

Megfogta a kezem, és a mellkasának bal oldalára helyezte azt. Éreztem, ahogy a tenyerem alatt gyorsan ver a szíve. Közben egy pillanatra sem távolodtunk el, ugyanúgy az ajtónak dőlt, a homlokunk is egymásnak támasztottuk. Az arcomon végigfutott egy könnycsepp a szavaitól. Fájt a tudat, hogy külön kell élnem ettől a csodás embertől. A könnyem látva megremegett, majd óvatosan letörölte azt a hüvelykujjával.

- Vigyázok rá. Nálam lesz a legjobb helye, nem fogom hagyni, hogy egy karcolás is essen rajta. Megígérem. Én is komolyan gondoltam mindent. Minden egyes szót. Te vagy az életem, nélküled ez már nem élet. Találkozni fogunk még, ezt megígérem. És együtt boldogok leszünk.

A kezem a mellkasán megremegtek. Annyi mindent akartunk még mondani, most mégis úgy éreztük ez tökéletesen elég. Elég volt, hogy ajkaik egymást cirógatják. Elég volt összekulcsolt kezünk. Elég volt suttogó hangunk, melyen egyre inkább azt hajtogattuk; "szeretlek". Nem vágytam többre, tökéletes volt ez így. A szívembe fájdalom költözött minden egyes érintéstől. Túl sok titok volt köztünk. Túl sok titkot rejtett ez a hely, melyeknek soha nem volt szabad kiderülniük. Testünk erősen ragaszkodott a másikhoz, lelkünk egybefonódott. Nem létezett annyi idő, ami elég volt Vele. Még az örökké is rövidnek tűnt mellette, még az is mulandónak látszott.

De a perc elszállt talán gyorsabban is, mint mi azt akartuk. Az ajtón kopogtattak, amibe mindketten beleremegtünk. Arrébb álltunk, és vártuk, vajon kinek a feje jelenik meg. Mark jött be rajta, és alaposan végigmért minket. Mindkettőnk szeme csillogott, hajunk kócosan meredezett mindenfelé. Erősen szorítottuk a másik kezét tudva, lehet ez az utolsó alkalom, hogy megfoghatjuk. Lehet, most érintjük utoljára a másik lágy bőrét.

- Lejárt a fél óra. - jelentette ki Mark komolyan, majd kitárta előttünk az ajtót jelezve, menjünk le.

Szorosan egymás mellett, csendben sétáltunk le a nappaliba, majd megálltunk.

- Lassan indulnunk kell Harry. - állt fel szomorkásan Anya.

- Ilyenkor bezzeg sietős, ugye? - kérdeztem vissza kelletlenül.

Anya szomorúan lehajtotta a fejét. Apa komolyan felpattant, és érzéketlen hanggal közölte velünk:

- Fél 5-kor indul a gép.

Komolyan Louis felé fordultam. Kétségbeesetten nézett fel rám. Éreztem, ahogy kifolyik egy könnycseppem. Louis is sírt, nehéz volt megállni, és mi nem ellenkeztünk a sós cseppek ellen. Erre már végképp nem volt energiánk.  Fájdalmasan nyúltam az arcához, Ő pedig a hajamba túrt.

- Még egyszer, utoljára. - suttogta, majd pipiskedni kezdett.

Tudtam, mit akar, így lejjebb hajoltam. Fájdalmasan tapasztottuk össze ajkainkat. Tisztában voltam vele, lehet, utoljára érzem ezt, lehet, utoljára súrolja ajak a számat, mert Louis-on kívül nem fogom hagyni, hogy más megcsókoljon az biztos. Nem fogom bemocskolni bőrömet egy ismeretlen, jelentéktelen ember csókjával, Louis tökéletessége után. Ő túl különleges ahhoz, hogy bárki is birtokolja utána az ajkaimat. Az Ő tulajdona lett.

Valami hangosan csattant mellettünk, majd Apa kiabálását hallottam meg.

- Elég! Mit műveltek, ez nem helyes!

Lassan távolodtunk el, és közben mindkettőnk szeméből potyogtak a könnyek. Nem akartuk elengedni egymást, de megint kötelességünk volt különválni.

- Örökké szeretlek. - suttogtam Louis-nak, miközben külön kényszerültünk.

- Én is. Az életemnél is jobban. - felelte, és egy halvány, fájdalmas mosolyt villantott.

Megszorítottam összekulcsolt ujjainkat, majd engedtem Apa rántásának a vállamon, és eltávolodtam. Mark kihúzta Louis-t a házból, majd még odamondott nekem, egy "Viszlát"-ot, és beültek a kocsiba. Mi is kimentünk, hogy bepakoljuk a csomagokat a taxiba. Láttam, ahogy Louis a kocsiablaknak támasztja a fejét, és sírva figyel engem, miközben elhajtanak. A szívem szakadt meg, hogy így kell látnom, és ismét kifolyt egy könnycsepp. De mit tehettem volna?! Apa túl erős volt, túl nagy hatalma volt felettem.

Csendben roskadtam magamban a taxiban csakúgy, mint a reptéren és a repülőn. Csak bámultam ki a felhőkre és a tengerre, melyek egyre messzebb vittek Louis-tól. Felfoghatatlan volt a távolság, mely elválasztott minket. Egyetlen tettől, melytől azt hittük szabadok leszünk, és nem kell titkolózva élnünk, hirtelen a fél világ lett az akadálya a kapcsolatunknak. Egy óceán nőtt közénk, melyen lehetetlenség átkelni. Visszafordíthatatlanul egymásba szerettünk talán túlságosan meggondolatlanul. Talán annak az egésznek nem kellet volna megtörténnie a konyhánkban még a legelején, de nem bántam. Életem legcsodásabb pár hetét kaptam Louis-tól, és ezt senki nem tudja elvenni tőlem. Mert a szívem és az elmém csak az enyém akárhogy is próbálnak betörni oda. És ott örökké Louis fog élni történjen bármi is. Az az Ő lakhelye, soha nem tudják elűzni onnan.

Vicces, hogy akkor jövünk rá, mekkora hatással van az életünkre valaki, mennyit jelent, mikor elveszítjük. Louis különleges volt. Egyetlen tettével embereket tudott megváltoztatni, és ezzel soha nem élt vissza. Ő sem volt egy szent, nekem mégis olyan ártatlannak tűnt. Úgy éreztem, csak Ő volt nekem, senkim nincs rajta kívül. Mindent hátra kellett hagynom miatta. Minden elveszett, már nincs miért élni. Egyedül csak az éltetett, hogy egy nap valahol, valami módon újra látni fogom, újra a karjaimban tarthatom, újra csókolhatom. Nem kételkedtem a hűségében, mégis megfordult a fejemben, mi van, ha máshoz menekül, mert nem bírja nélkülem?! Maximálisan megértettem, ha nem vár rám, hisz kitudja, látjuk-e még egymást, de azért ez a gondolat kettétépte a szívem amúgy is összetört darabjait. Egy biztos: én várni fogok rá az idők végezetéig.