19. fejezet. ~Wrong perfection.

Kedves Olvasóim!

Először is el szeretném mondani, hogy a mai hét egyben volt fantasztikus és borzalmas is számomra, de ma minden rendbejött. Hétvégén bevásároltam CD-ből, megvettem az Union J albumát és Jason Derulo-tól a Tattoo-t is. Nos, csütörtök van, és ma van a szülinapom! Hahaha. És mi érkezett meg pont ma? A rendelt Midnight Memories, szóval ma egész nap azt hallgattam, és még este is tervezem folytatni. Komolyan mondom még soha nem volt olyan napom, amin ennyi minden összejött volna.

A történetekkel kapcsolatban el akartam mondani, hogy készülőben van egy új történetem, ami ismét részes lesz, mint ez. Lesz benne Larry, de az alaptörténet Ziall lesz. A címe Take me to the other side (Igen, mint Jason Derulo száma #hahaha), hamarosan jön az első rész. Még nem tudom, mikor, de szerintem vasárnap...viszont ne harapjátok le a fejem, ha mégsem így alakulna.

Erről a résztől pedig annyit, hogy eltörik a mécses Louis-nál, és végre kimondja azokat a visszafordíthatatlan szavakat, melyek már oly' nagyon kikívánkoznak. Remélem, ez is tetszik, nagyon hálás vagyok az olvasóimnak, akik még mindig velem vannak.

                                                                                                                      xoxo Zsoo

19. fejezet.

Egy idegesítő hang, mely visszaráz egy idegesítő valóságba. A telefon csörgése. Nincs annál rosszabb, mint mikor arra kel az ember, hogy az éjjeliszekrényen üvölt a telefonja. Liz álmosan mocorgott karjaimban. Gyorsan oldalra kaptam, és a fülemhez nyomtam az immáron felvett telefont.

- Igen? - szóltam bele álmosan.

Fogalmam sem volt, ki lehet az, de ha megtudom, hogy valamelyik srác esküszöm, kinyírom. De sajnos nem volt ekkora szerencsém.

- Louis William Tomlinson! Azonnal gyere haza! Most! - mondta Anya komolyan és talán mérgesen is.

- Ezért vertél fel hajnalok hajnalán? - kérdeztem morcosan.

Tényleg nem értettem az okát, amiért haza kéne rohannom most rögtön. Aztán megfordult a fejemben, hogy esetleg Lottie-val történt valami, bár azt kizártnak tartom.

- Már 9 óra van. Most azonnal gyere haza, beszédem van veled! Ha nem jelensz meg 15 percen belül a ház előtt, én magam hozlak haza, de annak nem lesz jó vége. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és kinyomott.

- Mi van? Anya! - próbáltam még mondani, de persze már nem hallotta.

Lepetten néztem meg a telefonom képernyőjét, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg letette-e, majd tehetetlenül ejtettem oldalra a kezem a készülékkel. Semmit nem értettem.

- Anyuci hazaparancsolt? - morogta álmosan Liz mellettem.

Egyáltalán nem szerettem, hogy ilyen Anyám van. Már nagykorú lennék, nemde?

- Ja, csak azt tudnám, mi jött rá megint. - sóhajtottam egyet.

Nyomtam egy reggeli puszit az arcára, majd kimásztam mellőle. Jobbnak láttam, nem megvárni, míg letelik a 15 percem, és Anya kiakad. Inkább magamra kaptam a ruháim, és gyorsan fogat mostam. Közben Liz is kikászálódott. Elég álmos fejjel méregetett, amit normál esetben viccesnek és édesnek találtam volna, de most egy gyors magyarázattal, és búcsúcsókkal ott hagytam. Ismét megjegyezte, hogy nem bírja Anyát, de jelen pillanatban én is a hátam közepére parancsoltam volna.

A kocsi órája szerint még volt 5 percem, így megálltam az egyik útba eső Starbucks-ba, és pontosan 15 perc múlva félig üres kávéval a kezemben álltam meg a ház előtt. Nagy sóhajjal szálltam ki a kocsiból, és néztem szembe Anyával. Már előre féltem, mit tettem megint, bár fogalmam sincs, mi lehet a gondja. Ledobtam a cipőm és a táskám az előszobában, majd a konyha felé indultam, ahol várhatóan Anya tartózkodott. Meg sem próbáltam felslisszolni a szobámba, felesleges lett volna. Inkább bátran néztem szembe vele.

- Merre voltál? - kérdezte komolyan.

- Liz-nél, de mondtam tegnap. - magyaráztam zavartan, mivel tényleg nem tudtam, mire akar kilyukadni.

- Tudom. - itt már végképp semmit nem értettem. Akkor miért kérdezi? Úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson. - Elisabeth Green, ugye? Tegnap este beszéltem a Húgoddal. Teljesen ki van akadva, és mondott nekem néhány dolgot. Nem hittem neki, de váltig állította. Aztán este megnéztem az elektronikus naplód, láttam, eléggé romlanak a jegyeid. Vasárnap ide vagy oda, én felhívtam reggel az osztályfőnököd, aki készségesen elmesélt mindent. Tudok rólatok. Mindenki nevét megjegyeztem, és felírtam egy papírra. Ez a papír mostantól kint lesz a hűtőn, és aki a listán szerepel, mostantól nem a barátod. Nem barátkozol vele, nem ülsz mellé, nem beszélsz vele, még csak nem is köszönsz neki, értetted Louis?! - komolyan biccentett a hűtőn lógó lapra.

A szemöldököm az égbe szökött lepettségemben, de nem szóltam egy szót sem. Csupán lassan a hűtőhöz mentem, és megvizsgáltam a papírt. Valóban nevek voltak rajta, utánuk pedig a becenevük. Lepetten olvastam végig.

"Harold Styles - Haz

Liam Payne

Niall Horan

Zayn Malik

Elisabeth Green - Liz"

Nem tudtam felfogni, hogy mostantól tőlük el vagyok tiltva. Mi ez az egész? Miért csinálja ezt Anya? Nem értettem.

- Micsoda? Miért? - akadtam ki, és fordultam felé.

- Mert tudok mindent. Tudom, hogy bemásztok esténként a Kenyérgyárba, tudom, mit műveltetek ma este azzal a lánnyal, és tudom, hogy nincsenek rád jó hatással. - sorolta határozottan az érveket Anya.

A szemem lepetten kerekedett ki, és abban a pillanatban rettentő mérges voltam a Húgomra. Csak mert megvédtem, Ő elárult. Én megbíztam benne, mellette álltam, védtem, erre Ő olyan bizalmas infókkal támad hátba, amit féltve őriztem a világ elől. Például a Kenyérgyár.

- Anya Ők a barátaim. Nem fogok nekik hátat fordítani a Te kedvedért. Fogalmad sincsen semmiről. - mondtam komolyabban, és mérgesen téptem le a listát a hűtőről.

Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ezt majd be fogom tartani. Nem tudja megakadályozni, hogy ne találkozzak velük. Ők olyanokat tudnak rólam, amit a családomnak kéne. Szinte már Ők a családom.

- Louis William Tomlinson! Most azonnal tedd vissza azt a listát! Nem akarok több ellentmondást. Amit mondtam, megmondtam. Nem találkozol velük, neked csak annyi a dolgod, hogy tanulj, mint a kisangyal. Mindent megadtunk neked, ennyit vártunk csupán cserébe, Te pedig hálából összeszedsz egy csapat börtöntölteléket?! - kiabált mérgesen.

A szemeim lepetten kerekedek ki. Ő tényleg így látja? Hogy én élveztem azt az életet, amit nyújtottak, és hálából ezt várták volna? Eltört nálam a mécses. A sok kimondatlan szó, melyet gondosan elrejtettem előle, hogy ne okozzon fájdalmat, most kitört. Már nem volt, ami megállítsa, már túl messzire ment.

- Mi az, hogy börtöntöltelék? Pár hónapja ismerem Őket, mégis többet tudnak rólam, mint Ti valaha is. Itt élek, mégsem nevezem ezt az otthonomnak, sokkal inkább a Kenyérgyárat. Nektek kéne a családomnak lenni, mégis távol álltok tőlem. Ők az én családom, megtanítottak élni, összetartani minden helyzetben. Megtanítottak védeni, szeretni, kiállni önmagamért. Ha ezért utálod Őket, hát tessék, én viszont a családjuk 6. tagja lettem, és nem tágítok mellőlük. Ti mindig csak elvártatok, én pedig soha nem ellenkeztem, én voltam a jó kisfiú. Mindenki szemében tökéletes. De én soha nem akartam ezt. Rám erőltettétek. Végre élek velük, és ezt már nem fogom feladni. Már tudom, milyen szabadnak lenni. - mérgesen kiabáltam Anyára.

Egyáltalán nem tartottam jogosnak az érveit. Semmit nem tud rólam, és a körülöttünk zajló életről. Neki csak egy elfogadott nézőpont létezik, ami még Doncaster-ben volt, de nekem az már kevés. Én át akartam lépni ennek a világnak a falait, és sikerült is, mikor megismerkedtem Velük. Erre vártam, csupán én magam sem tudtam, miért vagyok ennyire...ennyire unalmas.

Mérgesen fújtattam a szóáradat után, de ahogy felnéztem Anyára, ismét belém hasított, miért nem kellett volna ezeket kiengedi, de már késő volt. Anya kezei remegtek, a szeméből könnyek szöktek ki, és csalódottan, üveges tekintettel bámult rám. Ezt nem akartam. Leromboltam azt a tökéletességet, ami a szemében voltam. Ezt a képet már soha nem fogom tudni újra építeni, de furcsa módon ezt nem bántam. Annak ellenére, hogy ez lett a reakció, nem éreztem hibának, hogy elmondtam ezeket.

- Szóval neked már van új családod, és mi csak terhek vagyunk a nyakadon? - kérdezte remegő, érzelemmentes hangon, és gyorsan letörölte könnyeit.

- Nem. Tudod nagyon jól, hogyan értettem. Már nem vagyok 12 éves, nem kell rám úgy vigyázni. Én is tudom nagyon jól, hogy mi a helyes és mi nem. És azt is tudom mérlegelni, mi árt és mi hasznos. Tudom, hogy tanulnom kell, és ha jobban megnézted a naplót, láttad, hogy még így is színötös leszek. Én csupán élni akarok, mint minden 19 éves. Ha eddig nem volt rá lehetőségem, hát mostantól.

Immáron lágyabban beszéltem, de nem mertem hozzá közelebb állni, vagy megölelni. Anya csak lassan bólintott egyet, és szomorúan nézett rám.

- Azt hiszem...ezt emésztenem kell. - mondta halkan, szinte suttogva.

Maga elé meredt, miközben kisétált az ajtón.

Szép volt Louis, ezt jól elcseszted!

Legszívesebben a falba vertem volna, de nem akartam kárt tenni sem a házban sem saját magamban. Azért arra nem lennék képes. Tény, hogy elcsesztem...nagyon. Talán már soha nem fogom visszaszerezni Anya régi tekintetét, de már nem volt mit tenni. Mégis megkönnyebbültem, hogy végre nem zártam magamba ezt.

Mérgesen csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, miután gyorsan magamra kaptam a futós cuccom, és elindítottam a fülembe a zenét. Nagyon ritkán futok mostanában. Régen minden nap, csak a megszokás kedvéért, de amióta ide költöztünk, csupán akkor mentem el futni, ha valami nem stimmelt. Ez eddig kétszer volt...vagyis csak kétszer fojtottam a futásba. 

Most is végigszaladtam az utcán, a közeli parkig. Ismét a szokott módon egyre csak róttam a köröket, nem volt kedvem megállni. Már az sem érdekelt, mennyire fáradt a testem, én akkor sem akartam megállni. Talán 8.-9. kört futottam már le a parkban a tó körül, ami nagyon nem volt kicsi. Egy lány ért mellém, azt hittem, elmegy mellettem, de nem. Ő mellettem jött, és felvette a tempóm. Kicsit felém fordította a fejét, és mozgott a szája, de nem hallottam, mit beszél az iPod miatt a fülembe. Az egyiket kivettem, és kérdőn néztem rá, hogy ismételje meg. Nem mertem megkérni rá, mert féltem, hogy esetlen nem is mondott semmit.

- Hanyadik köröd? - kérdezte mosolyogva, lihegve.

Lepetten néztem félig hátra, de nagyon nem akaródzott megszólalni, mivel akkor féltem, hogy szúrni fog az oldalam. De úgy döntöttem, vele kivételt teszek. Kedves lánynak tűnt, én pedig nem akartam, hogy még egy ember megharagudjon rám ma. Nem voltam bunkó.

- Talán a 9. Nem tudom. - feleltem szaggatottan a levegővételtől.

Ő csak elismerően bólintott, majd folytatta mellettem a futást. Ezt nem nagyon értettem, de nem érdekelt, mivel már úgyis megállást terveztem. Aztán az egyik pad melletti ivókútnál megálltam, gyorsan kifújtam magam, majd ittam. Mikor felnéztem, és megtöröltem a szám, akkor láttam, hogy a lány ott áll mellettem a padnak támaszkodva, és kapkodja a levegőt. Mikor észrevette, hogy rá néztem, elnevette magát, még mielőtt bármit is kinyöghettem volna.

- Veled jó futni, jó a tempód, megmozgattál. - nevetett rám, így a szeme alatt a bőr édesen összehúzódott. - Roxie vagyok...Roxie Morris. - mosolygott rám kedvesen, és felém nyújtotta a kezét.

Óvakodva néztem rá, majd ismét az ugrott be, hogy nem leszek bunkó. Megráztam a kezét, és én is bemutatkoztam.

- Louis Tomlinson.

Szélesen elmosolyodott, amitől ismét kisebb lett amúgy nagy barna szeme. Még csak most jutottam oda, hogy végigmérjek rajta. Világosbarna haját a feje tetején egy copfba felkötötte, de azért egy-két rakoncátlan tincs nedves arcához tapadt. Világoskék topp volt rajta, fekete gatyával és szintén fekete sportcipő. Tipikus edző cucc. Aranyos lány volt, de semmit nem vártam tőle. Otthon is sokszor csapódtak hozzám emberek futás közben. Amikor a parkban vagyok és futok, nem számít, ki vagyok, és ki jön velem szembe. A futók ilyenkor egy külön csoportot alkotnak, hisz együtt szenvedünk. Ilyenkor bárki a barátom lehet, és csapódhat hozzám. Doncaster-ben is gyakran volt társaságom, de nem zavartattuk magunkat. Jól elbeszélgettünk futás után, és itt vége is szakadt mindennek.

Roxie aranyosan méregetett, mintha várna valamit, bár nem tudtam, mit. Mikor látta, semmit nem fogok mondani, és épp menni készülök, elnevette magát, és megszólalt.

- Nem adod meg a számod? Elmehetnénk valahová később.

Lepetten kerekedett ki a szemem, erre tényleg nem számítottam. Én csak futni jöttem ki, nem új barátnőt szerezni. Nekem ott volt Liz, és nagyon szerettem.

- Nekem van barátnőm. - jelentettem ki határozottan, és ott hagytam.

Gondoltam, idegelem még egy kicsit, hisz éreztem, hogy figyel. Már messzebb voltam tőle, de mégsem olyan vészesen nagy távolságra, így lekaptam a szokott fehér trikóm. Tisztában voltam vele, hogy van pár izmom, és ez gyakran elnyeri a lányok tetszését. Mikor elfordultam a járdán a kijárat irányába, visszapillantottam a padunkra. Roxie még mindig ott állt, és figyelt. Tetszet, hogy ilyet tudok tenni a lányokkal, kicsit megápolgatta az egóm, de azért kibírtam volna nélküle, hisz nekem tökéletesen elég volt Liz. Őt szerettem, és másra nem volt szükségem.

De az agyam továbbra is kattogott, nem tudtam megnyugodni. Egyre inkább azon járt a fejem, mekkora fájdalmat okoztam Anyának. Nem akartam haza menni, nem akartam szembenézni vele. Egyszerűen képtelen voltam ismét ránézni, ha esetleg összetalálkozunk. Tudtam, mekkora fájdalmat okoztam neki...sajnos.

Egy hely jutott csak az eszembe, ami most tűrhető volt. Liz helye. Tudom, hogy Ő szokott oda járni, és megtiszteltetésnek vehetem, hogy megmutatta nekem, most úgy éreztem, mégis szükségem van ott egy kis magányra. Ott csak jó dolgok történetek velem, azt a helyet nem mocskolták be rossz dolgok. Oda vágytam.

Ismét elkezdtem futni kezembe a fölsőmmel. Még szerencse, hogy az utcámban van a park és a Kenyérgyár is. Na jó, a park az utca végén van de ez lényegtelen. Így is alig 10 perc futás után megérkeztem. Szétnéztem az utcán, de mint mindig, most is csend honolt, így eltettem a zsebembe az iPod-om. Gyorsan bemásztam, és futni kezdtem az ablak irányába. Mikor beértem a fal mögé, már nyugodtabb voltam, és bemásztam az ablakon. Bent nem kapcsoltam égőt, így is bejutott a fény a törött vagy éppen poros ablakokon. Amúgy sem terveztem sokáig itt maradni, inkább tovább mentem a nagy vasajtón, egyenesen a csigalépcső felé. Napfényben teljesen más ez a hely. Senki nem értheti meg, miért olyan megnyugtató ez nekem, mint az otthon melege. Igazából én magam sem érte, csupán érzem. Azt érzem, amit otthon Doncaster-ben a Napszirten, mikor Kelly csiripelt nekem a fákról, én pedig csak feküdtem a tó partján a fűben távol, mindentől elzártan. A világon kevés ilyen hely volt egy ember számára, ami így megnyugtatja. Ahogy kinyitottam az ajtót, a langyos szellő lágyan simogatta arcom. Kitámasztottam az ajtót, így már nem ragadhattam fönt. Leültem a korláthoz a szokott helyre.

Most szinte még a Hollywood tábla is kinevetett. Azt kérdezte tőlem; "Mit keresel itt?". Én is ezt kérdeztem magamtól. Hisz ha jobban belegondolok, csak a srácok és Liz miatt húz ide a szívem. A családom utál, egy elmebeteg meg akar verni, vagy ki tudja. Miért is jó itt nekem? Mert végre találtam egy igazi családot, akikhez tartozhatok. És persze életem szerelméről sem feledkezzünk el. Hát ezért szenvedek én még mindig itt, de azt hiszem, már el sem akarok menni. Csak Tommy-t sajnálom, hisz Ő is nagyon fontos része az életemnek. Szükségem van rá, hogy mellettem legyen. De szerencsére pár nap és itt lesz.