19. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Kedves Olvasóim!

Igazából nincs sok mondani valóm. Még mindig röstellem, hogy a My religion & your mistake ilyen fontos részét kis híján elfelejtettem, és meg is lett az átka úgy látom, hogy csak fél 11 fele tettem fel. De ez most nem lényeg itt.

Ez a rész még mindig kicsit szomorkás, de Harry és Louis elég rafinált ahhoz, hogy legalább részben megoldják azt a gondot, hogy egy óceán választja el őket. Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez is. Hálás vagyok az eddig csodás szavakért, nagyon sokat jelentenek nekem.

Jó olvasást!

                                                                                                                      xoxo    Zsoo

Ez a ház hatalmas volt, elvesztem benne. Anyáék nemrég léptek le, nekem pedig első dolgom az volt, hogy valami elviselhető külsőt erőltessek magamra. A vadonatúj Porsche-mhez mentem, és egyenesen a bank felé hajtottam. Tudtam, Apa figyelteti a kártyám is, bár ezt nem mondta soha. Jobban láttam készpénzzel vásárolni, úgy nem tudja, mire költöm. Már pedig amire most költöm, azt nem szabad megtudnia. Anya felvilágosított, hogy beíratott ebbe a gimibe, és mivel előrébb jártunk a tananyagba, így nem kell évet ismételnem. Ugyanúgy 12.-es leszek, de csak a jövő héttől. Számomra akkor indul a suli. Testem-lelkem nem kívánja, de muszáj. Legalább kicsit elterelem a gondolatom majd Louis-ról.

Vettem ki pénzt az automatából, úgy gondoltam, az elegendő lesz. Talán kicsit meggondolatlan voltam, nem voltam hozzászokva ehhez a hideg időjáráshoz. Nyakig felhúztam a jacket-em, nem kellett volna csak egy pólót felvenni alá. De már egészen megszoktam, nem volt olyan vészes egy idő után.

Az utam egy T-mobile-ba vezetett. Nem volt nagy sor, az egyik asztal éppen akkor lett szabad. Egyből odamentem. Egy kedves, 30-as nő mosolygott rám.

- Jó napot. Miben segíthetek?

A brit akcentus más volt, mégis érthető. Mellette az én amerikaisságom csúnyának tűnt, de most ez érdekelt a legkevésbé.

- Jó napot. Egy telefont szeretnék venni kártyával.

Gondolkoztam rajta, hogy csak egy kártyát veszek, de akkor cserélgetnem kell mindig, és hát iPhone-on ez nem olyan egyszerű gombnyomás. Kell hozzá az a kis "kulcs", amit én elhagytam. Arról nem is beszélve, hogyha a másik kártya van a telefonomba, nem látom, ha ezen hív Louis.

Vettem még egy telefon-t, és hozzá egy kártyát. Így legalább már lesz kulcsom mindkét telefon Sim-jéhez. De az biztos, hogy ezt a telefont csak egy ember hívására fogom használni. Gondolkoztam rajta, hogy ezúttal fehéret veszek, nehogy összekeverjem a feketémmel, de valahogy csak nem szántam el magam. A fehér annyira nem szép szerintem egy iPhone-on. Inkább vettem rá, egy olyan tokot, ami kihajthatós. Olyanom úgy sincs, nekem mindig csak keménytokjaim voltak, soha nem ilyen bőr, de így legalább nem keverem a két telefont.

A kocsiba beállítottam a telefont, és a fejből tudott számot azonnal felhívtam. Itt délután volt, így gyors fejszámolás után rájöttem, hogy neki még most fog kezdődni a suli, most készülődhet. Sokáig csörgött, pedig tudtam, hallja, csupán nem szokott ismeretlent felvenni. Nem vette fel. Ismét hívtam. Már éppen ki akartam nyomni, mikor halk recsegés jelezte, felvette.

- Igen? - hangja szomorú és kelletlen volt.

- Lou. - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen.

Csodás hangja teljesen lesokkolt. Zene volt füleimnek, angyalok mennyei szerenádja.

- Harry. Istenem. - suttogta alig hallhatóan.

- Louis. Úgy hiányoztál. - remegett meg a hangon.

Nehéz volt visszafognom magam.

- Te is nekem. Ma mindenki rólad kérdezett, mert az ofő mondta, hogy elköltöztetek. A mosdóban sírtam minden szünetben. - sírta el magát ismét.

- Lou, ne sírj. - mondtam, de nekem is folytak a könnyeim.

- Mi ez az ismeretlen? Honnan hívsz?

- Ez az új telefonom, Apa figyeli a régit. Ezen foglak hívni, senki mást nem hívok majd rajta. Ha nem tudod a számom, nem tudják meg, hogy én hívlak. - magyaráztam szipogva.

- De akkor én nem tudlak hívni. - méltatlankodott.

Ebben igaza volt, ebbe még nem gondoltam bele.

- Akkor van egy ötletem. Mentsd el a számom egy lány nevével. Akkor, ha megnézik a híváslistád, azt hiszik, randizni kezdtél egy nővel. - világosodtam meg.

Louis hosszan gondolkozott, majd csak sóhajtott egyet.

- Rendben, de már soha nem fogok randizni senkivel sem rajtad kívül. - motyogta.

Lehajtottam a fejem. Nem akartam ismét emlékezni, miket tettünk ketten. Inkább csak terelni akartam, hogy ne emlékezzünk a fájdalomra, mely ért minket.

 - Milyen volt a tegnapi napod? - kérdeztem óvatosan, miután lediktáltam az új számom.

Ő is tudta, hogy csak terelni akarok, de belement. Jobbnak látta nem a múltról beszélni, már amúgy sem tudunk rajta változtatni.

- Szar. Minden rád emlékeztet. - jött a sokatmondó válasz. - Neked? Melyen London?

- Nagy és üres akárcsak a házunk. Lepasszoltak egy tündéri asszonynak, Martha-nak. Velem lakik, hogy ne legyek egyedül. Isteni dolgokat főz. Tegnap is hamburgert csinált, mivel amerikai vagyok.

- Ez rendes tőle. - felelte szomorkásan.

Együtt akartunk lenni, és nem titokban. De ha ehhez ez kell, hát legyen. Nem bírom ki Louis nélkül, Apa is érzi belül, hogy rosszul cselekszik, és úgyis kijátszom.

Mindenféléről beszélgettünk az idő csak telt és telt. De mi nem bántuk, mert tudtuk egy percet sem pazarolunk el a beszélgetésünkből. Még azokat a perceket sem, amikor némán szipogtunk. De egyszer le kellett tenni, és könnyes búcsú után, ez megtörtént.

A visszapillantó tükörben megnéztem, mennyire lett piros a szemem a sírástól, majd nyugtáztam a rákvörös végeredményt. De ez nem érdekelt, hazahajtottam. Az utcán megnéztek az emberek, a lányok jól bebámultak a kocsiba egy-egy lámpánál. Viszont ez egyáltalán nem tudott meghatni. Nekem senki nem kell, csak Louis. Csak az Ő csókjára, az Ő érintésére vágyom.

Leparkoltam a házuk előtt, és lomha léptekkel vonszoltam be magam az ajtón. Ledobtam a cuccom a konyhaszigetre, majd lehuppantam az egyik székére, és az arcom a tenyereimbe temettem. A hátsó ajtó nyitódására lettem figyelmes, mely teljes egészében üvegből volt. Felnéztem, és Martha-t láttam meg. Sietős léptekkel jött be, de mikor észrevett, megtorpant. Az arca aggodalomba fordult, és hozzám sietett.

- Oh Diosz Buenó! /oh te jó Isten/ Hárry! Mi történt Magávál? - simította végig a hátam.

Csak megráztam a fejem. Tudtam, ha elmondom, kötelessége elmondania Apának. De Martha nem olyan nő. Ő az igazság mellett állna, és nem mondaná el neki, ha megkérem. De akkor sem tudhat róla, mert más szemmel nézne rám.

- No-nó /nem-nem/, nem hiszém el, hogy semmí. - simította ki a hajam az arcomból, mint egy szerető Anya.

Így még csak Louis bánt velem. Felzokogtam az emlékektől, és végképp eltört nálam a mécses. A homlokom a pultra támasztottam, és hagytam, hogy a márvány hidegsége a csontomig hatoljon.
- Rossz emberbe szerettem bele. - nyögtem ki végül.

Martha szomorú lett, a kezei megremegtek, mikor felnéztem rá. Teljesen átérezte a fájdalmam, ami jól esett. Ha már senki nincs, aki meghallgasson, talán majd Ő.

- Oh Miel /Édesem/. A szív ellén ném tehetűnk semmít. Idővél enyhűl. - simogatta a hátam megértően.

- Ez nem fog. Apámnak nem tetszett, hát elköltöztetett Londonba. Mintha egy darab kő lennék, amit egyszerűen áthajít egy másik dombra, ha nincs jó helyen.

A hangom remegett, a könnyeim potyogtak. Végre kimondtam, amit gondolok, amit elfojtottam magamban, és piszkosul megkönnyebbültem.

- Hárry, no jórész, ne sírj! Senior Styles miért tenné ilyét? Ez véletlén egybeesés. - próbált nyugtatni, de Ő nem tudta az igazat.

- Nem, ez nem az. A szerelmem a legjobb barátom volt és... férfi. - nyögtem ki végül.

Az arcom ismét a kezeimbe temettem, hogy ne lássam Martha reakcióját. Most le fog nézni, de már az sem érdekelt. Martha lepetten magába szívta a levegőt, hallottam. Óvatosan remegő kezek simították végig a hátam. Lepetten néztem fel.

- No jórész Hárry. Ezért ném érdemés sírní. Ha két szív összetartozík, megtalálják egymást. Nincs az az erő, amelyík külön szedí őkét. - mosolygott rám kedvesen.

Én is elmosolyodtam nagyon halványan, szomorkásan. Hittem Martha-nak. Ő egy nagyon felvilágosult asszony, nagyon okos. Mindig tudja, mit kell mondani, és ráadásul nem is hazudik. Csupán az elveit vallja.

- Komolyan így gondolja? - néztem fel rá hitetlenkedve.

- Sí. - bólintott határozottan.

Elmosolyodtam, mire az ő vigyora még szélesebb lett. Még alig ismerem ezt a nőt, mégis többet törődik velem, mintha az Anyám lenne. Egy áldott lélek, az biztos.

Megtöröltem, a szemem, majd felálltam.

- Hová megy Hárry? - kérdezte óvatosan.

- Felavatom a medencét. Azt hiszem, úszok egyet a hidegvízben. - rántottam meg a vállam. Megfordultam, hogy elmegyek, de még eszembe jutott egy nagyon fontos dolog, így visszafordultam. - Köszönöm Martha.

Ezen ismét szélesen elmosolyodott, majd aprót bólintott. Felmentem a szobámba, amit inkább lakásomnak mondanék, és kikaptam az óriási ajtó mögött elterülő óriási szekrényből a fürdőgatyámat. Pillanatok alatt átvettem, majd lecammogtam az alaksorba, a medencéhez. Végigmértem az óriási víztömeget. Miért gondolják azt, hogy ha valaki egy ilyen nagy házban él, az boldog a pénztől? Élő példának itt vagyok én. Egy olyan házban élek, amit Obama is megirigyelhetne, mégsem vagyok boldog. Inkább élnék az utcán Louis-sal, szabadon, mint bezárva a saját házamba. Madár voltam a saját életem kalitkájában. És ez a tudat kiakasztott.

Egyből beleugrottam a medencébe egy fejessel. Végigúsztam egy hosszt, majd a szélébe kapaszkodva kapkodtam a levegőt. Szerettem úszni, a hidegvíz lenyugtatott, mikor a víz alatt siklok, nincs jelen, nincs múlt, nincs jövő. Nincsenek gondolatok, nincsenek érzések, csupán a pezsdítő érzés, mikor a víz sebesen csúszik el mellettem. Ahogyan utat török magamnak a részecskék között, kizárok mindent. Érzem a nyomást a fülemben, érzem, ahogyan a buborékok elhagyják az orrom. A világ jelentéktelenné válik.

Kimásztam a vízből, nem bírtam volna még egy hosszt úszni. Egyszerűen képtelen voltam ismét annyi levegőt magamba gyűjteni. Tőlem balra volt egy kis szoba benne kanapéval. Vizesen bementem, és levágtam magam a bőrkanapéra. Annak úgysem lesz baja a víztől. Elvettem egy törölközőt a mellettem lévő kupacból, és előredőlve megtöröltem a hajam. Így már nem a nyakamhoz tapadt, hanem úgy meredezett minden felé, hogy azt egy őrült is megirigyelhette volna.

Eszembe jutott, mikor a fürdőben pár hete beszélgettünk Louis-val. Akkor még nem tudtam, hogy szeretem, akkor még csak beszélgettünk, milyen is a férfi-férfi közötti kapcsolat. Ő már akkor próbálta bevallani, szeret, de nem ment neki. Aztán eszembe jutott, hogy aznap este csókolt meg. Istenem, az a csók! Bármit megadnék érte, hogy újraéljem, de az biztos, hogy ezúttal nem lökném el magamtól. Így utólag már nem is értem, hogyan voltam arra képes.

De ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegettem. Nem akartam ismét Rá gondolni. Sokkal jobban féltem a jövő héttől, amelytől már csak három nap választott el. Egy új iskolába kerülök az elit britek közé. Kitudja, milyenek lesznek, kitudja, mikor borulok ki egy-egy ártatlannak hitt kérdéstől.