Kedves Olvasóim!
Én mondtam, hogy nem fog sokáig tartani a válságom, máris
megszületett a következő One-Shot-om. Előre szólok, hogy elég siratós, nagyon
szomorú véget írtam neki, csupán, hogy érzékeltessem a mondanivalóját; Addig
kell lépned, amíg még van rá lehetőséged. Tudom, kicsit szomorú, de egyszer
mindennek vége szakad, ahogy ennek is, még ha sokat szenvedtek is a másik
miatt.
Szóval jó olvasást, mondhatni, Karácsonyi Ajándék! Kellemes ünnepeket! Hahaha.
xoxo Zsoo
Az adrenalin idegesség képében járta át testem. Soha nem
hittem volna, hogy egyszer ebben az ajtóban fogok állni, de idén minden más
lesz...vagyis félig jövőre. December 24. és ma van Karácsony. Viszont ma van
egy olyan ember szülinapja is, aki 15 éve a világot jelentette nekem, de ezt
soha nem ismertem be. 13 éve...13 éve olyan dolog történt, ami örökké
szétszedett minket, mind az 5-ünket. Otthon kéne lennem a családommal, a
kislányommal, a felségemmel, a szüleimmel, a nővéremmel és az Ő párjával
valamint gyermekével, én mégis itt toporgok ebben az ajtóban.
A félelem átjárta egész testem, ahogy kezeim a csengő
felé közeledtek. Hirtelen áramlott végig végtagjaimon a kétely, így sietősen
rántottam vissza karom. Mély sóhaj hagyta el a szám, ma nem kéne felkavarnom.
Majd visszajövök a két ünnep között. Gyáva egy alak vagyok, semmit nem
változtam az évek során.
A hideg levegő imbolyogva szállt a hófehér ég felé
sóhajom közepette, majd megfordultam. Képtelen vagyok a szemébe nézni, bár
semmi rosszat nem csináltam. Az idő szétszakított 5 lelket, melyek azt hitték,
örökké együtt maradnak. Aztán ahogy teltek az évek, szépen minden emlék, minden
együtt töltött pillanat a feledésbe merült, és már egyáltalán nem kerestük
egymást. A világ különböző részeire kerültünk külön-külön folytatva tovább
karrierünk, vagy éppen a nyugalomba merülve tudva, hogy a csúcson hagytuk abba,
és mindent elértünk, amit akartunk. De valamiért minden este, mikor lehunytam a
szemem, éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. A 3 testvérem elfelejtett,
a szerelmem, akinek soha nem vallottam be érzelmeimet, boldogan él családjával.
Ezen gondolatokkal haladtam a járdán a tárva-nyitva
hagyott kapu felé, mely immáron nem csak előttem állt nyitva, mint régen, hanem
az egész világ előtt. Régen pótkulcsom volt nem csupán a lakásához, de a kocsijához
is. Aztán ezek mind jelentéktelenné váltak. Soha nem adtam vissza őket, de már
régen nem az a kocsija és a legénylakását leváltotta egy háromemeletes családi
ház hatalmas kerttel, medencével.
- Harry?! - hallottam meg magam mögött egy kétkedő hangot.
Azonnal megismertem, így lefagytam. Hangja eggyel mélyebb
tónust vett fel, ahogy elszaladt felette az idő, mégis számomra semmit nem
változott. Hitetlenkedő hangja visszhangot vert elmémben. Az a 13 év, amíg
vágytam arra, hogy újra kimondja a nevem, mintha elillant volna, pedig
valójában csigalassúsággal cammogott fejem felett. Mindezek ellenére, most
mégsem volt elég bátorságom, hogy felé forduljak, viszont egy mély levegő
rengeteget segített. Pár pillanatra lehunytam szemem, míg megfordultam, így szembe
találtam magam vele. Karjait összefonta maga előtt, lehelete az ég felé
csigázott. A hó ebben a pillanatban apróbb pelyhekben kezdett hullani, így koncentrálnom
kellett, hogy arcát lássam. Bár délután volt, már sötétedett. Ő a tornácon
állt, így nem hullott rá a hó, de eléggé fázott, ahogy elnéztem. Férfias arca kipirult,
karjait maga előtt összefonta, vállát felhúzta. Semmit nem tudtam kinyögni, de
Ő sem. Hosszú pillanatokig, csupán meredtünk egymásra, bár nekem óráknak tűnt.
Végül kilépett a hóesésbe, miután szétnézett, mintha a zebrán menne át, és elém
sietett. Halovány mosoly játszott ajkain, mely melengette szívem a téli
hidegben. Ez az ellentmondás jóleső hideget eredményezett, mely végigfutott
gerincem vonalán.
- É-én csak...Boldog Születésnapot és Karácsonyt akartam
kívánni. - hebegtem óvatosan, miközben tarkóm vakartam.
- Emlékszel, mikor van a szülinapom? - döbbent le, mire
immáron szélesen elmosolyodtam.
- Soha nem felejteném el. - csóváltam meg a fejem.
Szélesen elmosolyodott, a szemében csillogás gyúlt,
melyet az utóbbi hónapokban sem láttam már, amíg együtt volt a banda. Hirtelen
ölelt magához, fel sem fogtam először. Kabátomba temette arcát, erősen
szorítottam, hogy kevésbé fázzon. Éreztem vacogó testét karjaimban. Oly' régen
vágytam már arra, hogy újra mellettem legyen, újra engem öleljen.
- Meg fogsz fázni. - jegyeztem mag hajába motyogva, ahogy
szorítottam.
- Menjünk be! - távolodott el, majd beterelt a házba.
Egyáltalán nem az Ő stílusát tükrözte az épület, sokkal
inkább Eleanor-ét, de egy szót sem szólhattam. Tudtam, szereti Őt Louis, hisz
már a 15 éve is szerette, ezzel darabokra is törte szívem naponta, aztán egy
kedves szavával újra begyógyította csak, hogy másnap ismét szilánkosra zúzza.
- Drágám, minden rendben? - hallottam meg Eleanor
kiabálását az egyik szoba felől.
Alig pár pillanatra rá csörömpölés rázta meg a házat,
majd egy gyermeki sikoly, melytől Louis azonnal futásra kapcsolt a folyosón.
Követtem Őt, míg berohant az egyik ajtón, én pedig mentem utána. Bent egy
kisfiú állt ijedten szája elé kapva kezeit, előtte azt hiszem, egy tányér
maradványai és karikára vágott narancsdarabok. Ebben a pillanatban egy másik
ajtón Eleanor rohant be, és egyből a kisfiúhoz sietett, aki idegesen borult
nyakába.
- Anya, sajnálom,
nem direkt volt. - hebegte félve a reakciótól, hogy rosszat csinált.
Talán 8-10 éves lehetett, ahogy az én kislányom. Fájt
látnom, milyen boldog családban él, de én is így tettem, bár nem szerettem szerelemből
Laurát, viszont az évek során megtanultam ezt kezelni. Tisztában van vele, hogy
van egy régi szerelmem, aki soha nem lehet az enyém, így tiszteletben tartja,
hogy csak részben lehet az övé a szívem. Azt viszont nem tudhatja meg, hogy ez
Louis lenne. A kislányom viszont teljes szívem birtokolhatja, még ha más is lakik
benne. Ő az életem, az egyetlen ember, akit úgy szerethetek tiszta szívemből,
hogy őszintén viszonozza.
Eleanor megnyugtatta a kisfiát, és óvatosan kivezette a
szilánkok közül oldalra, míg Louis átgázolva mindenen hozzá sietett, és
leguggolt elé. Ekkor vett észre engem Eleanor és a fiú.
- Harry? Harry Styles? - kérdezte ledöbbenve El, majd
hozzám jött, és megölelt.
Tetettem, hogy boldog vagyok a találkozástól, mely
teljesen élethűre sikerült, hisz régen megtanultam színészkedni a kamerák
előtt, és ezt nem felejti el az ember csak úgy. Louis hozzám vezette a
gyermeket, mire leguggoltam, hogy egy szintbe legyek a csöppséggel.
- Harry, Ő a fiunk, Edward. Ed, Ő Harry, régi nagyon jó
barátom. - magyarázta Louis.
A szívembe fájdalom nyilallt. Eszembe jutott, hányszor
hívott Louis így, mikor bolondoztunk. Tudta, hogy utálom középső nevem, így
rendszeresen szívatott ezzel, viszont kamerák előtt ezt soha nem mondta ki,
amiért tiszteltem, hisz felismerte, hogy annak nem örülnék. Az Ő szájából még
ez a név is csodásan hangzott, és kezdtem megszeretni. Volt egy olyan érzésem,
hogy nem véletlen, hívták így a fiát. Mosolyogva megráztam a fiú kezét, és
beszélgetésbe fogtam vele, hogy érezze; tisztelem, akármennyi idő is legyen.
- Minek köszönhetjük látogatásod, Harry? - mosolygott rám
őszintén El.
- Csupán fel akartam köszönteni Lou-t. - feleltem
egyszerűen, mire láttam, hogy a mellettem álló srác...vagyis inkább már férfi
megrándul. Talán 13 éve senki nem nevezte így, hisz ez én kiváltságom volt,
ahogy még sok más becenév.
- És maradsz vacsorára? - invitált meg az asszony.
- Nem hiszem, sajnálom. Engem is vár haza a családom,
hamarosan indul vissza a gépem. - magyaráztam óvatosan.
- Édesem, ha nem haragszotok, kicsit elvonulnánk
beszélgetni...azt hiszem, van mit. - mosolygott rám Louis.
- Persze, csak nyugodtan. Harry, egy kávét készíthetek
neked? - kérdezte kedvesen.
Éppen nyitni akartam a szám, és kedvesen visszautasítani
ajánlatát, de Louis közbeszólt:
- Harry soha nem ivott kávét, mindig teázott. - rántotta
meg a vállát, és jelentette ki oly' egyszerűen, mintha ez semmiség lenne.
Döbbenten néztem rá, nem hittem, hogy ilyen apróságokra
emlékszik, mire csak elnevette magát, és beterelt egy szobába a földszinten. Az
ajtót becsukta maga mögött, és intett, hogy foglaljak helyet. Kicsit olyan
volt, mint egy dolgozó szoba, de mivel ezt nem tartotta valószínűnek Őt
ismerve, így inkább szalonnak nevezném. Leültem egy felettébb kényelmes barna
bőrfotelbe, Ő pedig velem szembe helyezkedett egy ugyanilyenbe.
- Szóval, mi történt veled 13 évig? - kérdezte
mosolyogva.
Kicsit fájt, hogy csupán ilyen forma-dolgokról
beszélgetünk, de mit is vártam?! Hogy a nyakamba borul, és kijelenti, hogy
nélkülem nem volt élet az élet, és minden áldott este rólam álmodott?! Ugyan
már!
- Van egy feleségem, Laura, és egy hasonlókorú kislányom,
mint Ed. A neve Eriel lett. - magyaráztam kezeimet figyelve.
- Biztosan gyönyörű kislány barna, göndör tincsekkel. -
nem néztem arcára, de hallottam, ahogy mosolyog.
- Szőke lett az Anyja után, és egyenes a haja. - néztem
fel szemébe komoly ábrázattal.
Valamiért ideges voltam, pedig ilyet soha nem éreztem régen
közelében. Imádtam vele lenni, mert bár fájt, hogy nem szeret viszont, mégis
nyugodtnak éreztem magam mellette. Biztonságot nyújtott nálam apróbb termete.
- Oh. - hebegte kínosan, és el is mosolyodott zavarában.
- Legalább a gödröcskéidet örökölte?
Válaszul csupán bólintottam egyet. Szélesen elmosolyodva
Ő is ezt tette lenyugtázva a hírt. Úgy éreztem, a múlt nem lényeg, nem
tartottam fontosnak, mi történt velünk a 13 év alatt, csak az érdekelt, hogy
most itt vagyunk újra egymással szemben férfivá érve. Viszont egy dolog mégsem
hagyott nyugodni.
- Louis...szándékosan adtad ezt a nevet a fiadnak? - kérdeztem
óvatosan pillantva szemébe.
Elmosolyodott, és hátra dőlt a fotelben.
- Ha arra gondolsz, hogy rólad neveztem-e el, akkor igen.
- nevette el magát, mint régen.
Csengő nevetése semmit sem változott, imádtam, mikor anno
ezeket én csaltam ki belőle. Mindent meg adtam volna csak, hogy egyszer...csak
egyetlen egyszer az enyém legyen, de ezt soha nem mertem bevallani neki, vagy
bárkinek.
- Miért? - kérdeztem kicsi reményt kiengedve arcomra.
Ő csak szeretetteljesen rám mosolygott, és megcsóválta a
fejét, miközben előre dőlt ismét. Én is így tetem, kíváncsian vártam válaszát,
és bevallom a remény hatalmasra nőtt bennem, hogy talán miattam.
- Ez hosszú, és bonyolult. - rántotta meg a vállát.
Felállt, hogy az ablakhoz tudjon menni. Az
ablakpárkánynak dőlt, és kifele bámul a hóesésbe, mely már egyre nagyobb
pelyhekben szálingózott a félhomályban. Csak azt utáltam a télben, hogy már fél
4-kor sötétedett, ezzel teljesen megzavarta az időérzékem.
Úgy éreztem, tudnom kell, mi volt az a nagyon bonyolult
ok. A remény hatalmas szikrákban pattogott szívemben, melytől ketyegőm
jelentősen gyorsított tempóján. Felálltam, és mögé léptem, de tartottam a
megfelelő távolságot íves hátától, hátha nem díjazná, és csak én képzeltem
többet ebbe az egészbe.
- Lou, én... - akartam belekezdeni abba a mondandóba,
melyet már oly' sokszor megfogalmaztam a 13 év alatt, most mégis
elbizonytalanodtam. Mély levegőt vettem, és egy lépéssel megkíséreltem
csökkenteni a köztünk lévő távolságot. Tudtam, lát az üvegből, hisz én is
láttam tükröződni arcát, mégsem tett semmit sem. - Tudod, minden áldott nap úgy
hunyom le a szemem, hogy tudom, az életem félig üres. Persze Liam, Zayn és
Niall is nagyon hiányzik, de úgy érzem, az Ő hiányukba nem tudnék úgy belebolondulni,
mint a Tiedbe. Eddig bírtam, láthatod. Ta-talán...talán neked nem tűnt fel
régen sem, hisz csak poénkodtunk, de többet jelentettél nekem, mint amit
hagytam kiszökni. Hívj idiótának, dobj ki, nem érdekel, de tudnod kell, hogy
megvesztem volna érte, ha egyszer, akár csak egyetlen egyszer a magaménak
tudhatlak. Emlékszem, hányszor hunytam le úgy a szemem a hatalmas hajtásban,
turné közben, hogy arra vágytam, ölelj magadhoz, és súgd a fülembe, amit
hallani akartam. De nem tetted meg, mert soha nem mondtam ki ezeket senkinek.
Szégyelltem, és még most is szégyellem, de már nem érzem súlyát. Családunk van,
szeretjük Őket, tudom, hogy semmit nem tehetünk, mégis azt szeretném, hogy
tudd, még most is ölni tudnék egyetlen csókodért. Talán nem kapom meg, de tudnom
kell; lenne vagy lett volna esélyem? - néztem komolyan rá. Valóban könnyedén
csúsztak ki számon a szavak, miután megtört a jég, de tudom, régen ezt nem
tudtam volna így előadni. Hisz akkor túl sok minden forgott kockán, viszont
most már amúgy sem számított, hisz 13 évig nem láttam, és nyugodtan éltünk, így
úgy éreztem, ha megkapom a választ, nincs több kérdésem, és békén hagyom.
Láttam az üvegből, ahogy lehunyja a szemét, és mondandóm
hallatán halovány, tűnő mosoly kúszik csábító ajkaira, melyet jó előjelnek
véltem. Lassan fordult felém, és szemembe nézett. Nem sok mindet tudtam
kiolvasni kék íriszeiből, melyek régen nyitott könyvek voltak számomra. Lassan
tett egy nagyobb lépést, így megszüntette köztünk a távolságot. Arcomra
simította kezét, melytől a levegő szaggatottan szaladt ki számon. Oly' régen
vágytam erre! Lágyan nézett szemembe, íriszeiben szeretet csillogott.
- Ha tudom, hogy Te is ezt érzed, talán minden máshogy
alakul. Soha nem szerettem El-t szerelemből, de azt nem kaphattam meg, akiért
tűzbe rohantam volna. Minden esélyed meg lett volna, ha van elég merszünk
bevallani a másiknak az érzelmeinket. Tudom, hogy minden késő, de legalább
először és utoljára tudni akarom, milyen érzés lett volna csókolni. - motyogta
fájdalmas mosollyal ajkain.
Egészen lassan hajolt hozzám, még mindig pipiskednie
kellett, de hamar lejjebb hajoltam. Örökkévalóságnak tűnt, míg ajkaink
összeértek, de végül megtörtént. A szívem hirtelen ugrott meg, végre
megkaphattam. Utáltam magam, amiért nem vallottam be neki régen, mit érzek, de
legalább mos megkaphattam Őt magamnak. Oly' sokszor elképzeltem magamba, hogyan
csókol, és pont ilyenre számítottam. Ajkai tökéletesen illenek enyémekhez, és
pont olyan puhák, annyira nedvesek, amennyire kell. Kezeit arcomon tartotta, míg
én derekához kaptam, majd szétnyitottam ajkaim szinte könyörögve, hogy mélyebb
csókot adjon. Egyik kezét tarkómra csúsztatta, és megtette, amire vágytam.
Nyelve vad táncot járt enyémmel, szinte faltuk egymást. Semmi többre nem
vágytam abban a percben, csupán rá. A falnak toltam, és hevesen csókoltam.
Talán tényleg ez az utolsó és egyben első lehetőségem is, így minden pillanatát
ki akartam élvezni. Akaratosan húztam magamhoz, miközben voltam is a falhoz,
így teljesen összepréseltem, de nem zavarta. Egyik kezem hasára vezettem, és
pólója alá nyúlva egész felsőtestét simítottam, ahol értem. Ugyanolyan izmos
volt, mint régen, még mindig tökéletes. Talán csak annyi változott, hogy szúrt
álla vonalán a borosta, melyet meghagyott, de emlékszem, régebben is hangoztatta,
ez tetszik neki. Nem tudom, melyik tettem váltotta ki ezt belőle, de számba
sóhajtott, majd hátra húzta fejét, és lihegve döntötte homlokát enyémnek.
Ajkain széles mosoly játszott, míg én egy szót nem tudtam kinyögni, csupán
kapkodtam a levegőt. Olyan fenomenális érzés volt, melyet még soha nem éreztem.
Annyi epekedés után, végre megkaptam egy csókját, de a tudat, hogy ha hamarabb
lépek, többet is kapnék, kikészített.
- Pont ilyennek képzeltem. - vigyorgott rám, én pedig
nyomtam egy apró puszit ajkaira, melytől elhallgatott.
Viszont telefonom pityegése undok módon vágta ketté a
pillanat varázsát jelezvén, indulnom kell, ha nem akarom lekésni a repülőt.
Halkan sóhajtottam, majd zsebemből előhúzva kikapcsoltam az idegesítő hangot.
- Mennem kell, Boo. - használtam a régen nem kiejtett
becenevét kicsit rövidebben.
- Micsoda? Máris? Hazz! - hebegte fájdalmas ábrázattan a
falnak vetve fejét.
- Annyira sajnálom. Találkozunk még csak kettesben,
rendben? - ejtettem meg felé egy halovány mosolyt.
- Esküdj, hogy szeretsz, és nem hagyod megint, hogy
szakadék képződjön közénk! - mondta komolyan a szemembe nézve.
- Mindennél jobban szeretlek a világon, Lou, és már soha
nem engedlek el ilyen hosszú időre, meg semennyire. Bár távol élünk, megoldjuk,
hogy találkozzunk. Esküszöm a saját életemre. - mondtam végig szemébe nézve,
hogy lássa, nem hazudok.
- Én is szeretlek, Hazz! - lehelt lágy csókot ajkaimra.
*25 évvel később*
Könnyek égették arcom, soha nem hittem, hogy ez egyszer
be tud következni. Miért pont vele? Mikor egy hete kaptam egy üzenetet, nem
hittem, hogy ennyire hamar bekövetkezhet a tragédia. Azzal hívtak, hogy Louis
kórházba került agyvérzéssel, de nem volt vészes. Ő kérte, hogy szóljanak nekem
is, hisz 25 éve minden áldott hónapban szervezünk egy találkozót, amit csak
kettesben töltünk valami nyugodt helyen. Laura már régen nem teszi szóvá
ezeket, és mikor most ide utaztam hirtelen, kicsúszott a számon, kihez is
tartok. Az idős kor átka, de nem érdekelt. Ő csak szeretetteljesen mosolygott rám,
megértette, hisz anno Ő is Directioner volt, és ezt nem felejti el csak úgy
elmondása szerint egy nő. Kereken 60 éves Louis, nem lehetséges, hogy
meghaljon! Azonnal repültem, és nem érdekelt, hogy Eleanor bent van a kórházi
szobában, Louis nyakába borultam. Ráncos arca, nyugodtságot tükrözött,
elégedetten mosolygott, mintha most lenne a legboldogabb egész életében.
- Harry, épp időben. Annyira hiányoztál! Nem érdekel,
hogy itt van El, csókolj meg, kérlek! - motyogta erőtlenül.
A szívembe egy láthatatlan kéz markolt. Nem értettem, első
mondata mire vonatkozott, de a boldogság átjárta testem, és minden eddigi
félelmem ellenére, elengedtem ölelésemből, hogy meg tudjam csókolni. Lágyan
tapasztottam szám remegő, erőtlen ajkaira, melyek gyengéden táncoltak enyémmel
koruk és nemük ellenére. Hallottam egy ijedt, női sikolyt, melyet valószínűleg
Eleanor hallathatott idősödő hangján. Louis hajamba túrta kezét, ajkai lomha
táncot jártak, éreztem, mennyire erőtlenek. Idősödő bajsza körbefonta száját,
mely kicsit szúrt, de nem érdekelt soha. Az utóbbi 5 évben nem váltottunk már
ilyen intenzív csókokat, csupán ültünk egy nyugalmas helyen, és fantáziáltunk,
milyen csodás is lenne, ha minden máshogy alakult volna. Ha egy csodás
külvárosi ház teraszán ücsörögnék kéz a kézben, és nem csupán időnként kéne
elszöknünk családunk elől, hogy találkozni tudjunk. De valahogy mégis
tökéletesnek éreztem mindent, hisz Eriel sikeres énekes, akárcsak én voltam, és
egyben műsorvezető is, mint Louis a banda szétmenése után.
De ezeket gyorsan elűztem, mikor kezeim, melyeket Louis
arcára simítottam, nedvességet tapintottak. Homlokom ráncba szaladt és el
akartam távolodni, mikor rájöttem, hogy sír, de nem engedte. Erőtlen kezeivel
tarkóm tartotta, hogy tovább csókoljam, én pedig megtettem. Akármilyen idősek
is voltunk, az utóbbi 25 évben az enyém volt. Kismilliószor találkoztunk
egy-egy hotelben, hol én repültem hozzá, hol Ő hozzám. És ha tudnák az emberek,
hány titkot rejtenek azok a hotelszobák...
Ajkai már-már alig mozogtak, mintha minden élet kiszökne
belőlük, de nem akartam abbahagyni mozgást enyémmel. Végül kezei erőtlenül
csúsztak le tarkómról, szája megakadt minden tevékenységében, feje élettelenül
csuklott vissza a párnára. Már nem éreztem leheletét lecsapódni bőrömön. Idegesen
néztem rá, ajkain halovány mosoly játszott, szemeit elégedetten lehunyta.
- Lou?! - suttogtam remegve.
Bele sem mertem gondolni, hogy bekövetkezett az, amitől oly' annyira
féltem. El kiabálni kezdett nővérért, bennem pedig ekkor kezdett tudatosulni,
mi is történt. Egyik kezemmel Övét szorongattam, míg másikkal feje alá nyúltam,
és megemeltem, hogy magamhoz tudjam szorítani. Könnyeim patakokban kezdtek
potyogni, nem hittem el, hogy ez be tud következni.
De most már nem tudok kételkedni, mikor azzal a három
sráccal, akiket oly' régen nem láttam a sírkövet körbeállva néztük, ahogy
eloszlik a tömeg a temetés után. Régen nem találkoztunk, lett volna mit megbeszélnünk, de
egyikünk sem volt beszédes kedvében. Mindannyiuk arcán fájdalom tükröződött, és
erősen kellett küzdeniük, hogy visszatartsák könnyeiket, de én nem
próbálkoztam. Hagytam, hogy égetően folyjanak végig arcomon a sós cseppek
eszembe juttatva, kit vesztettem el.
- Én nem bírom tovább...sajnálom, Li. - csóválta meg a
fejét Niall.
Remegő hangja megtörte a csendet, könnyes szemekkel
nézett végig rajtunk, majd elengedte könnyeit, és Liam-hez bújt, aki kicsit
meglepődött, de karjaiba zárta a reszkető testet. Én csak magam elé meredtem,
és gondolkoztam, hogy csupán 25 boldog évem volt vele, abból is csupán havonta
pár nap holott, ha lett volna bátorságom elmondani neki, még 18 évesként, mit
érzek, talán életem végéig velem lenne, és egymás karjaiban érne minket a halál.
- H-harry, Te tartottad vele a kapcsolatot? - kérdezte
Zayn halkan kizökkentve gondolataimból, így rá kaptam könnyes tekintetem. Válaszul
csak bólintottam, úgy éreztem, képtelen vagyok szavakat formálni, mivel erőtlen
nyögésekké alakulnának.
- Elmondtad neki, hogy szereted, vagy tudatlanul halt
meg? - kérdezte fájdalmasan rám nézve Liam.
Ezt hallva lepetten húzta fel szemöldököm, hirtelen még a
sírásom is abbamaradt, de nem csupán nekem. Zayn és Niall is hasonlóképpen
reagált, és zavartan meredt Liam-re, aki csak fájdalmasan elmosolyodott.
- Láttam rajtad, nem tudtad letagadni. És ez volt a
legrosszabb, hogy Lou-n is láttam, de nem szólhattam bele a dolgotokba. -
magyarázta egyszerűen.
Szaggatott sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy belegondoltam,
hogyha beleszólt volna, talán minden máshogy alakult volna. Ha Ő látta rajtunk,
én hogy nem?! De ezen már késő volt rágódni.
- 13 évre rá, hogy
feloszlott a banda, megkerestem, és elmondtam neki. Mindkettőnknek családja
volt, nem volt mit tenni, de havonta találkoztunk. Tudta, és viszonozta...és
ami a legszörnyűbb, hogy...hogy csókom közben halt meg a kórházban. - csuklott
el a hangom, bár eddig is erőtlen suttogással beszéltem.
Zokogva rogytam térdre, képtelen voltam tovább bármilyen
erőfeszítést is tenni. Elvesztettem Őt, aki életem szerelme volt, és bár
25 évre megkaptam, mégsem lehetett az enyém hivatalosan. Az egész életünk borzalmas
volt, de mi tettük ilyenné. Egyszer egy ölelő kart éreztem meg, mely Liam-től
származott, majd Zayn és Niall is csatlakozott. Régen nem öleltük egymást,
olyan volt, mint régen csupán Louis hiányzott, de Ő nagyon. Elvitte szívem felét
a halálba magával együtt, de az vígasztalt, hogy a túlvilágon találkozhatunk.
Erial-lel akarok maradni ameddig csak lehet. Eszembe jutott Ed, Ő a világ másik
felén volt, mikor a tragédia történt. Egy gyermeknek sem kéne átérnie ezt,
ennek ellenére én is elvesztettem szüleimet. Ugyanúgy békésen haltak meg az
öregségben, mint Louis, és ez a maga módján szép vég volt. És bár soha nem azt
az életet éltem, melyről álmodoztam, mégis boldognak mondhattam magam. Volt egy
nagyszerű feleségem, aki ezek után tisztában volt mindennel, és megértette, egy
lányom, aki sikeressé vált, és egy férfi, aki megtanított a szerelemre, még ha
el is késtünk. Bár boldog voltam haláláig a magam módján, mégis minden este úgy
hunytam le a szemem, hogy azt kérdezem magamtól; "Mi lett volna, ha elmondom
neki?".
Mamma Mijjaa... o.o ez nagyon szomoru.. TT-TT fájt még nekem is.. tisztára beleéltem magam.. TT-TT
VálaszTörlésNagyon jo volt ! *-* remélem hamar hozod a kövi részt !:)
Örülök, hogy ennyire sikerült átélned, bár kicsit fájdalmasra sikeredett. :)
TörlésÚristen... Erre...erre nincsenek szavak... Gyönyörű történet volt, falva olvastam a soraidat! Nagyon boldog karácsonyt ismét, köszönöm, hogy ilyen jó történetet hoztál nekem ajándékba :)
VálaszTörlésEzt örömmel hallom, köszönöm szépen. :)
TörlésErre nincsenek szavak. Már az első mondatoknál összeszorult a torkom, a felétől pedig folytak a könnyeim. És a végén, oh akkor már zokogtam és percekkel az utolsó sorok elolvasása után sem bírtam abbahagyni a keserves sírást,ugyanis rettentően szíven döfött a történet. Bevallom, nem egyszer könnyeztem már meg történetet, de ezen kívül eddig csak egyszer bőgtem blogon, úgyhogy nagyon szépen köszönöm, hogy még egyszer átélhettem :)
VálaszTörlésHihetetlenül ötletes és fantasztikus volt, imádtam
Xoxo ~camille
ui.:
Elfelejtettem leírni az utóiratot:
TörlésBocsi a helyesírási hibákért, de telefonról írtam
Jaj, nagyon jól esik hallani, hogy sikerült megsiratnom, örülök, hogy ezt is elértem nálad. Köszönöm ezeket a csodás szavakat, én is mindjárt könnyezek :')
TörlésFantasztikus! :) Ismét megsirattál, a végét már alig birtam olvasni a könnyeimtől! Teljesen átéreztem Harry fájdalmát! Ès az első csók.. :3
VálaszTörlésGyönyörű, fájdalmas és tanulságos volt! :)
Ezt örömmel hallom, annyira jól esik ezt olvasni. Annyira sokat jelent ez nekem, hihetetlen. Köszönöm. :)
TörlésEz valami gyönyörű volt :') el sem hiszem hogy egy történettel ennyi érzelmet tudsz kicsalni belőlem.. sírtam.. de nem csak a szomorúságtól, hanem a boldogságtól is, mert tudom még találkozni fognak haláluk után... a történet üzenete is szépen el jutott hozzám :)) én pedig már csak tudom milyen az amit Harry érzett, de ebbe most inkább ne menjünk bele... Köszi ezt a történetet is és sok sikert a többihez! ^^ Nagyon várom már a többit c:
VálaszTörlésOh, sajnálom, hogy Te is tapasztaltál hasonlót, nem akartam, hogy rossz legyen végigolvasnod, remélem, nem volt olyan komoly a dolog. Köszönöm ezeket a csodás szavakat, a szívemig hatoltak. El sem tudom mondani, mennyit jelent nekem a biztatás. :')
TörlésTe hogy tudsz minket minden egyes történteddel megsiratni?:"(
VálaszTörlésHáromnegyed háromkor itt ülök a laptop előtt és sirok,ez normalis?
(mondjuk a zene is rátett: http://www.youtube.com/watch?v=-2U0Ivkn2Ds )
Szóval...gyönyörű mint mindig:'c
Szerencsére ez...a valóságban nem történik meg...mert tudják hogy mit érez a másik....remélem...sőt biztos.:')
Gyönyörű:'(
Ezt örömmel hallom. Nem, nem normális, de én is éjszakai bagoly vagyok, szóval tudom, mit érzel, és boldog vagyok, hogy képes vagy ilyenre a történetem miatt. Valóban illek ide ez a szám, pedig eszembe sem jutott, pedig szeretem. Nagyon remélem, hogy nem fog megtörténni :)
TörlésFáj a szívem nagyon.
VálaszTörlésOlyan valóságos a tűnt miközben olvastam
És bele gondolni hogy nem állnak több e össze borzasztó.
Meg hogy lehet hogy harry tényleg többet érez iránta.
Most itt bögök 21:56 kor holnap suli de most elő törtek az emlékek és ez ellen nem tudok mitt tenni. Meg sirtal de jó értelemben 😭😭😭😭😭