Oldalak

2014. március 19., szerda

Twist of fate.


Sziasztok!
Ezt a hétvégén írtam nektek, csupán egy szélvihar miatt elment a szállásunkon az áram, így kénytelen voltam félbehagyni, lemerült a laptopom, és a fele kis híján el is veszett. Áldom a Word-ben az automatikus mentést. Nem is ez a lényeg. Ez a kisregény ismét Larry, nagyon sajnálom, de annyira szeretek ezt írni, egyszerűen ez esik jól. Ehhez a sztorihoz nagyon sokat kellett kutatnom. Nem vagyok valami jó töriből, soha nem láttam át, így rengeteg dolognak kellett utána néznem, a nyelvjárásról nem is beszélve, épp ezért lehetnek apróbb hibák a történetben, de remélem, ezt senki nem veszi észre, hisz senki sem tökéletes.
Jó olvasást kívánok nektek, remélem, elnyeri a tetszésetek.
                                                                                                                                 xoxo    Zsoo


1. fejezet.

Mélyen magamba szívva a friss, hegyi levegőt szálltam ki a kocsiból. Semmi szmog, semmi gázolajszag, színtiszta oxigén kevés gyantával keveredve. Imádtam ezt az illatot, mindig is szerettem az ilyen helyeket, és ebben sem csalódtam. Ezúttal nem mentem túl messzire a kiruccanás kedvéért, csupán a hegyekbe. Az erdő elég félelmetes volt este felfele jövet autóval, de ide értem. Felnéztem a csillagokra, és tekintetem megakadt egy mellettem magasodó hatalmas galambházon, melynek tetején világítottak ablakai. Az erdő körbe ölelte a kis területet, ahol a szállásom helyezkedett el, csupán egy hétvége erejéig tudtam lelépni ide a rohanó város elől, de ez is több, mint a semmi. A hatalmas faház ablakai meleg fényt árasztottak magukból, mely megfestette az előtte elterülő két tó vizét, melyek között egy kis gát volt kiépítve átjáró gyanánt. Arra gondoltam, milyen csodás lesz ez a hely reggel. Felsétáltam a verandára, majd benyitottam az ajtón. Egy rövidre vágott, festett szőke hajú, 50-es éveiben járó hölgy mosolygott rám, mire hozzá fordultam.
- Jó estét! - köszöntem udvariasan, majd mikor megkaptam a választ, folytattam. - Harry Styles vagyok, foglaltam maguknál hét elején egy szobát. 
A hölgy szélesen elmosolyodott, és bólintva nézett a pult mögött valamit, talán laptopot, vagy régimódian egy lapot, nem tudom. Addig volt időm felmérni ennek a helynek az aula részét. Felfelé és lefelé vezetett egy lépcső. Az előbbi egy függönnyel véget ért számomra, míg az utóbbi egy bárpulthoz vezetett, de tovább lehetett kanyarodni balra, amerre már nem láttam el. A falon mindenféle régi használati tárgy lógott. Csákányok, csengettyűk, kolompok a falon, vasból igényesen megformázott rózsák. Meseszép volt.
- Igen, meg is találtam. - hallottam meg a hölgy hangját, így érdeklődő ábrázattal fordultam felé. - Magáé a 118-as az emeleten. Reggel csodás kilátás nyúlik a tóra, ne szalassza el. A vacsora 9 előtt esedékes, mikor óhajt, jöjjön le, és választ valamit az étlapról. - magyarázta nekem kedvesen.
- Köszönöm szépen. Akkor be is pakolnék. - mosolyogtam, és elvettem a kulcsot a pultról.
Visszamentem a kocsihoz, és kivettem belőle táskámat, valamint hátizsákom is, ami majd az erdő járásához lesz szükséges. Felsétáltam a lépcsőn, melyet eddig függöny takart, majd a megfelelő szoba előtt megálltam, és a kulccsal benyitottam. Egyszerű volt, rendezett, tiszta. Egyszemélyes ágy, éjjeliszekrény, tv, kisasztalka egy székkel és két ablak. Elmosolyodtam, és benéztem a fürdőbe is, mely egybe volt a mosdóval. Ez is rendezetten, tisztán várt rám. Csupán egy hétvégére nem akartam kipakolni csomagomból, ugyanis híresen rossz pakoló vagyok. Szétnéztem, kicsit megmostam az arcom. Írni akartam egy SMS-t a srácoknak, hogy rendben ideértem, de nem volt térerő, wifi viszont nagyon gyengén, azonban ezt olvastam is a panzió netes oldalán. Lassacskán, de sikerült írnom nekik interneten keresztül, majd lementem abba a helyiségbe, melyre a lefelé induló lépcső vezetett.
A nő már ott várt rám, és azonnal az étterem egyik üres asztalához vezetett. Meglepően kevesen voltak ezen a csodás helyen, csupán egy feltehetően házaspár ült tőlem nem messze. A hölgy kedvesen tájékoztatott, hogy válasszak, amit gondolok, a szobához felírja majd. Jóízűen megvacsoráztam a ház specialitásából, és lenyugtáztam, hogy a szakács istenen főz. Mindig is ínyenc voltam, szerettem a vad húsból készült különleges ételeket, melyeket kimondottan az ilyen erdei kis helyeken érdemes fogyasztani.
***
Másnap reggel viszonylag korán ébredtem, szándékosan nem húztam magamnak ébresztőt, hisz mindig 7-kor szoktam kelni, de most 6-kor sikerült. Azonban nem bántam, felkaptam magamra valamit és azonnal sétára indultam a ház körüli nagy területem. Megfigyeltem napfényben is a helyet, még szebbnek tűnt. Mókusok, vadkacsák, pillangók...mindenfele csupán a gyönyörű természet a napsugarak festékével beszórva. Azonban a levegő ilyen reggel még igencsak csípős volt, arcom kipirult, mire beértem ismét a házba, és visszamentem szobámba. Normálisan összekészültem, lezuhanyoztam, felöltöztem elegánsabban, farmerba, és a hajam is megcsináltam, bár göndör fürjeimmel igen nehéz dolgom van. Így mentem le ismét az étterembe, ahol egy isteni reggelit választottam magamnak. Szerintem bármit kérnék az étlapról, mindent isteni finoman készítene el a tehetséges szakács. Ittam egy kávét is, hogy meglegyen a napi energia, bár ezen helyen eleve minden vibrált, talán felesleges volt.
Reggeli után azonnal felsiettem a szobámba, alig vártam, hogy a kedvenc elfoglaltságomnak hódoljak, imádtam túrázni, járni az erdőt. Azonnal összekaptam magam, felöltöztem rétegesen, ahogy mindig is, felvettem a bakancsom, hátamra a hátizsákot, de előtte ellenőriztem, hogy minden lényeges dolog benne van-e, majd egy utolsó pillantást vetve a szobára kiléptem.
- Csak nem túrázni indul Fiatalember? - kérdezte az idős hölgy mosolyogva.
- De. Estefele jövök csak. Megkerülöm a hegyeket. - mosolyogtam rá, mire kicsit meghökkent.
- Az elég nagy séta, meredek néhány helyen. Vigyázzon! És sötétedésre mindenképpen érjen vissza, farkasok tanyáznak az erdő némely részében. - intett, mire megköszöntem, és kimentem a házból.
Gyakorlott túrázó vagyok már, voltam sok túlélőtáborban is, tudom, merre kell menni. Még mielőtt leértem volna a betonozott útról, mely a házhoz tartozott, előhúztam hátizsákom oldalából a telefonom, és ki akartam kapcsolni, azonban lepetten pillantottam a képernyőre. A naptár 1810. június 17.-et mutatott. Az idő, a nap és a hónap megfelelt, na de az év, a dátum...teljesen más volt. Több, mint két évszázadot ugrott hátra. Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, nem kezdem el most állítgatni, majd ha este visszaértem, megcsinálom, így kikapcsoltam, majd visszacsúsztattam eredeti helyére a hátizsákomba. Elindultam a csapáson a megfelelő jelzést figyelve, melyeket a fára festettek. Saját tempómban haladtam, mely tudtam, elég gyors a normális sétához képest, azonban volt időm megedződni az évek alatt. Hallgattam az erdő moraját, a csivitelő madarak kellemes trilláit, a fák monoton susogása felett, és az avar csörgését talpam alatt. Szerettem ezeket a zajokat, nekem szebb volt a legnépszerűbb dalnál is. Kiértem egy földútra, ami kicsit megzavart, ugyanis a térképem szerint most egy kicsit betonon, autóúton kéne haladnom, de nem érdekelt. Gondoltam, biztosan téved a térkép.
Mentem a számomra megfelelő tempóban, amikor paták dobogására lettem figyelmes. Kérdőn pillantottam hátra a kanyarra, melytől nem láttam a lovasokat, de biztos vagyok benne, hogy pár ember szintén élvezi a remek időt kedvenc időtöltésük előtt tisztelegve. Azonban ahogy egyre inkább közeledtek a hangok, úgy jöttem rá én is, hogy ezek a lovak nem éppen sétálnak. Nem! Vágtáznak, és nagyon sokan vannak. Emberek kiabálása is társult mellé, melyet visszavert a szikla két oldalt. Lepetten fordultam meg immáron egész testemmel, és vártam, kik fognak előbukkanni.
Megláttam az első lovast, díszes ruhában, régimódi bajusszal és pajesszal, valamit lován is érdekes ódivatú felszerelés díszelgett. Zavartan pillantottam rá, mire szúrós szemmel méregetni kezdett, jó alaposan végigmért. Azonban nem volt időm tovább vele foglalkozni, ugyanis mögötte feltűnt még vagy 20 ilyen ember elfoglalva az egész utat. A legelső hirtelen kardot rántott, amitől zavartan ráncoltam össze a homlokom, és meglóbálta azt felém. 
- Takarodj innen földi! - kiabálta rám mély hangján.
Zavartan pillantottam rá, nem értettem miért beszél így, ilyen régimódian és gorombán. Azonban mikor felém indult meg, és kardjával kisíján megrövidítette testem egy fejjel, idegesen ugrottam hátra, így az árokba estem, és lebukfenceztem a domboldalon. Végül vállam megvetettem egy fánál, így sikerült megállnom. Hallottam a paták erőteljes dobogását, a férfiak egybefolyó kiabálását, és nevetését valószínűleg rajtam. Mérgesen fújtam ki a levegőt, miközben feltápászkodtam. Elment a gonosz csapat, én pedig végig ezen gondolkoztam, miközben visszamásztam az útra. Miért voltak így felöltözve? Talán valamiféle fesztivál lenne itt a közelben, oda tartottak? De akkor miért akart megölni az egyik majdnem, látszólag a vezért. Régiesen voltak felöltözve, azonban így visszagondolva hátukon régmódi puska díszelgett. Még jó, hogy nem azzal támadt rám, akkor valószínűleg semmi esélyem sem lett volna.
Tovább indultam utamon, a nap már kezdett egyre magasabban tűzni fejem felett, azonban állása még mindig arról árulkodott, hogy délelőtt van. Haladtam tovább az úton gondolataimba mélyedve, az iménti események igencsak felkavartak. Egy madár repült el tőlem nem messze, így eszméltem, és kapkodni kezdtem a tekintetem a megfelelő jelet keresve, melyen nekem tovább kell haladnom. Azonban nem találtam egy fára vagy oszlopra sem felfestve, szóval már valószínűleg le kellett volna térnem. Zavartan húztam elő táskám oldalából a térképet, és végigmérve arra jutottam, hogy jó fele megyek, csupán biztosan leázott a jel. Haladtam tovább előre a térképet figyelve, mely szerint egy turista-szállást el kéne érnem, ahol be kell térnem egy ösvényen az erdőbe, azonban ez a szállás egyáltalán nem volt ott, ahol a térkép szerint kéne. Mérgesen tettem el a kicsire hajtott papírtömeget, és arra gondoltam, milyen gagyi, vacakot sóztak rám, emiatt fogok eltévedni, pedig még soha életemben nem tévedtem el.
 Úgy döntöttem, megyek az ösztönöm után, hisz a régi korokban is térkép nélkül kerülték meg a hegyet az emberek, ki vesztene el egy óriási domborulatot magam mellett?! Azonban az út más fele vitt, be egy erdőbe, én pedig követtem ugyanis ösvény nem ágazott belőle. Sietősebbre kapcsoltam, amint emberek hangját hallottam meg, és magam előtt egy pár házat is megláttam, de azok elég régimódinak tűntek...bár úgy tűnik, errefele minden ilyen. Zavartam léptem be a településre. A házak egymástól megfelelő távolságra helyezkedtek el, mögöttük nagyobbacska kert kapcsolódott hozzá, mely kivétel nélkül mindenhol veteményesként szolgált, sehol egy dísznövény, mint ahonnan én jöttem. De ez csak a kisebb dolog, ugyanis a házak vályogból épültek, nád...vagy legalábbis valami olyasmi tető díszelgett a tetején, és aprócska ablakaikon régimódi ablaktábla éktelenkedett látszólag nehéznek tűnő fából. Az emberek jártak, keltek körülöttem a ragacsos sárba, melyen minden gond nélkül végighaladtam, hisz ez a túra lényege. A férfiak régimódi ruhát viseltek, fekete vászon nadrág (vagy éppen sötétbarna), és foltos, koszos fehér ing. Hajuk elhanyagolt, ápolatlannak tűnt, arcukon egytől egyik szakáll és bajusz burjánzott. A férfiak állatot vezettek el mellettem, kapáltak a kertben, vagy éppen csak elsétáltak az utcán...vagyis a sárban. Néhány asszony szintén a kertbe sürgött forgott, de benézve egy-egy ház ablakán megláttam párat, akik éppen dagasztottak valamit vállukig feltolva fehér, bő blúzukat. Gyerekek rohantak el mellettem egy kutyával a nyomukban, miközben csengő kacajt hallattak. Mindenki régi öltözetben volt, én pedig zavartan pillantottam körbe, de nem csupán én néztem ki így. Az emberek egytől egyig végigmértek, laposan mustrálták öltözetem, felszerelésem, külsőm. Fekete bakancsom cuppogott a srácban, világosbarna külön túrázásra kialakított nadrágom combomon és fenekemen feszült, míg térdemtől lefelé kicsit kiszélesedett, de nem érte el a 80-as évek retro divatját.  Fehér, mintamentes pólót viseltem, pulcsim még régebben a világosbarna hátizsákomba hajtottam. Göndör tincseim kicsit talán csapzottan meredeztek, de ezekhez az emberekhez képest kifutóra valónak tűnt.
Arra gondoltam, hogy ez biztosan amolyan régi város restauráció a publikum számára, bár ennyire élethű dologgal még soha nem találkoztam. Csak kapkodtam ide-oda a fejem, miközben haladtam előre az utcán, majd elérkeztem egy érdekes kapuhoz, melyen bemenve a faluból város lett, a sárból szürkés, kékes színben játszó macskakő. A házak is jobbnak tűntek, hol világosbarnára, hol sötétebbre voltak mázolva, fa gerendák díszítették kívülről. Ahogy haladtam beljebb, megjelentek a kétemeletes házat is, és különféle üzletek. Az ablaktáblák is díszessé váltak, különféle virágmintákat faragtak bele.  Az emberek is egyre többen lettek, immáron rendezettebben, igényesebb ruhákkal. Kisasszonyok néztek meg maguknak csillogó, karcsúszított ruhákban, kibuggyanó dekoltázzsal, felloknizott hajjal. Legyezőt tartva arcuk elé palástolták arccsontjuk mentén megjelenő pírjukat, mikor rájuk pillantottam, valamint kuncogni kezdtek. A férfiak homlokráncolva lestek rám keménykalapjuk alól, volt, aki terebélyes bajuszát pödörgette, és az etikettel mit sem törődve, nyíltan mustrált. Az ilyen nagyon idegesített. A fejem fölött különféle cégtáblák jelentek meg, volt amely kovácsműhelyhez tartozott, ahova be is lestem. Meglepődve láttam, mennyire régimódi, lassú, veszélyes munka folyik oda bent. Aztán egy másik borbélyt jelzett, ide is bepillantva észrevettem a régimódi borotvát, mellyel könnyen ki lehetne oltani egy életet, ha szűz kezekbe kerül.
Hosszadalmas, érdekfeszítő séta után elérkeztem azt hiszem, a központba, ahol éppen vásárszerűség zajlott. Zavartan pillantottam szét, azt hiszem, még mindig azt gondoltam, hogy ez egy 19. századi város restaurációja, amelyet majd be fognak mutatni. A téren szólt a zene, melyet oldalt egy lantos, csörgős együttes adott, előtte pedig bohóc ruhába öltözött férfiak és lángoló bottál játszó mesterek provokálták magukat a köréjük gyűlt tömegnek. A kisasszonyok tapsoltak látva lélegzetállító mutatványukat, a férfiak pedig pénzt dobtak kalapjukba. Sokan a tér másik végén, a gyönyörű szép, arannyal bevont szökőkút másik oldalán vásárolgattak, szemügyre vették az árusok portékáját. Elindultam arrafele,és én is végigmértem a különféle textíliákat, mézeket, csokrokat, melyeket az árusok kínálgattak kiabálva, hátha akkor több vevő szállingózik hozzájuk.
Hirtelen valaki meglökött, mire kérdőn fordultam felé, és automatikusan kicsúszott ajkaimon:
- Elnézést. 
Egy lány állt velem szemben, díszes ruhája a földet súrolta. Halvány narancsos színen játszott öltözete, néhol fehér csipkével díszítve. Nem olyan volt, mint a többi emberé a téren, sokkal különb, igényesebb. A régi divat szerint kirikító dekoltázsa vonzotta magához a tekinteteket, bár az enyémet éppen nem. Bőre fehér volt, szinte már abnormálisan halovány, arcán aprócska szeplők játszottak, szőke haját kontyba felkötötte, melyből igényesen, szándékosan lógott ki pár lokni. Kék szemei rám pillantottak, arcára pír szökött, mikor végigmért. Dús ajkait aprócska sóhajt hagyta el, igazán szép lány volt, talán nálam egy-két évvel lehetett fiatalabb, én is csupán 20 voltam.
- Kit tisztelhetek személyében, sármos ifjú? Még soha nem láttam uraságod ebben a városkában. - csilingelte az emberi fülnek kellemes hangon.
Lepetten húztam fel a szemem, először nem is értettem, mit beszél, olyan régiesen tette, mégis angolul, aminek felettébb hálás voltam. Nem értettem, mi zajlik körülöttem, ennek ellenére mégis feleltem:
- Harold Styles vagyok. És Magát hogy hívják? - kérdeztem udvariasan.
Munkám miatt megszoktam, hogy a nevem becézetlen alakját kell elviselnem, még ha amúgy utáltam is. Hihetetlen, nem, hogy egy híres résztulajdonos ennyire szereti a nyugalmat, és a természetet, nemde? A hölgy kuncogni kezdett sietősen arca elé csapva legyezőjét, ezzel próbálva palástolni jókedvét. Nem értettem, mit tart ilyen mókásnak, azonban ekkor tűnt fel, hogy még sok hölgy a lány mögé gyűlt, kezükben különféle tárgyak, melyeket valószínűleg most vásároltak. Ruhájuk már alsóbbrendű volt, mint a hölgyé, talán vele érkeztek segédkezni.
- Uram, maga egészen biztosan nem helyi, különben ismerne. Charlotte O'Bright. - mutatkozott be elém tartva jobb kézfejét, mire lepetten pillantottam le. Orrát kicsit feljebb húzta, mikor végre eszméltem, és megragadtam kezét, majd csókot nyomtam annak tetejére. Mosolyogva pislogott rám, majd Ő is végigmért. Látszólag kicsit meghökkent a látványtól, amit nem igazán értettem, bár tény, hogy modern öltözetemmel kicsit kilógok a tömegből.
- Mi történt Uraságoddal? Tán elrabolták öltözékét útközben? - mérte végig ruházatom, mire zavartan húztam fel a szemöldököm. Nem tudtam, mit kéne felelnem, így inkább kérdéssel feleltem a kérdésre.
- Meg tudná mondani a Kisasszony, hol vagyok, és milyen korban? - kérdeztem óvatosan, mire csilingelőn felnevetett, ahogy mögötte a többi hölgy is.
- Mókás ember maga, Uram. Liverpool grófságába sodorta Isten szele, és ha minden igaz, akkor 1810-et írunk éppen. Jöjjön kérem, egészen biztosan rablótámadás áldozata lett, Édesapám boldogan fogadja a nagyra becsült vendégeket. Hol él, Uram, mit dolgozik? - karolt belém, mire lepetten pillantottam le a hölgyre. Úgy döntöttem, hogy sodródom az árral, kíváncsi voltam, mi sül ki ebből. Azt gondoltam, hogy csupán álmodok, vagy ez egy amolyan Kész átverés szerűség, és mindjárt előugrik a rózsaszín nyuszi.
- Londonból jöttem, egy sikeres vállalat résztulajdonosa vagyok. - mondtam teljesen őszintén, mire ezúttal a kisasszony ráncolta össze kicsit homlokát, majd felderült arca, szerintem értette, mit mondok, csupán más nyelvjárást beszéltünk. Végigsétáltunk az utcán, sok érdeklődő pillantást kaptunk, miközben a kisasszony tovább faggatott, igazán kedves, szép lánynak tűnt. Azonban, ha valóban álmodom, és ebbe a korba jutottam...márpedig biztosan csak álom, akkor nem mondhatom el, hogy egyáltalán nem vonzódom a nőkhöz, ebben a korban megölnek érte.
- Szóval akkor maga sikeres. És mondja kérem, van egy asszony a háznál, aki várja otthon szeretettel és nagy hévvel? - kérdezte pillái alól felpillantva bájos mosollyal, azonban láttam szemében a félelmet. Remek, ezek szerint tetszek neki.
- Nincs, még nem találtam meg az igazit. Kegyed hány éves, ha szabad ilyet kérdeznem? - próbáltam olyan nyelvjárást magamra erőltetni, amilyet Ő is használ.
- 19 esztendős vagyok, biztosan csodálkozik, miért élek akkor még otthon. Nem találtam megfelelő kérőt, hát maradtam. Tudja, hogy van ez, nem akarja az ember olyan mellett leélni élete csodás éveit, akit nem tisztel, becsül, szeret.  - magyarázta meglepően könnyedén.
- Tudom, mire érti Kisasszony. - válaszoltam magam elé meredve.
Bár más korban élünk, mégis ugyanúgy érzek, amint Ő. Azt hiszem, én is, bár lett volna sok lehetőségem összejönni egy-egy férfival éjszakánként, akik meglepően vonzónak is bizonyultak, mégis az igazit kerestem, nem vágytam egy éjszakás kalandokra.
- Talán rokonlelkek vagyunk. De ne fecsegjünk tovább, megérkeztünk. Nézze, itt élünk, ez itt Liverpool grófsága. - nézett fel, mikor áthaladtunk egy nagy kapu alatt.
Lepetten pillantottam körben az udvarban, ahova érkeztünk. Magas oszlopokon támaszkodott a vörös cserepes tető, mely kis hangulatot adott a komor, szürke kőfalaknak. Az ablakok belülről elég nagynak tűntek, cifra ablaktáblákkal, míg kívülről lőrés-szerűen aprók voltak. Bent nyüzsgött az élet, mindenfele emberek rohangáltak, kinél lovak voltak, kinél fegyverek, de akadtak asszonyok is, akik textíliákat, talán függönyöket cipeltek aprócska kezeikbe. Ámulva néztem szét, és arra gondoltam, hogy ez a vár/ kastély koránt sem áll már ilyen pompában Loverpool-ban, már csupán maradványok lézengenek egy-két helyen, melyek között úgy jár este a holdfény, mint holmi kísértet, amit az itt elhunytak hagytak maguk után figyelmeztetésként.
- Jöjjön Uraságod, Apám elé vezetem! - karolt belém ismét a lány izgatottan.
Lepetten pislogtam rá, dehogy akartam én nagy emberek elé kerülni ebben a korban, de már nem volt mit tenni. Én csupán vissza akartam jutni a saját koromba, és azt hiszem, mostantól nem lesz sok kedvem gyakran eljárni túrázni. Arra gondoltam, hogy nem álmodhatok, a telefonom dátuma figyelmeztetett reggel, hogyha elindulok, ez vár rám, de nem értettem, és nem is vettem komolyan. Most már átkoztam magam miatta. A lánykák, akik eddig kísértek minket, mind bementek a vár különböző részeibe, én pedig kettesben vonultam be a főbejáraton a Charlotte kisasszonnyal.
- Mellesleg kisasszony, kérem, szólítson Harry-nek, nem szeretem, ha magáznak. - mosolyogtam rá melegen, mire arca felderült, haloványan el is pirult, de ez eléggé feltűnővé vált tejfehér bőrén.
- Harry... - ízlelgette kicsit a nevemet ilyen formában, majd felpillantott rám édesen. - ... én is jobb szeretem a Charlotte-ot. - mosolyogott szélesen.
Féloldalas vigyort villantottam rá, amitől kivillantak gödröcskéim. Biztos vagyok benne, hogy nagyon vonzónak találta ezt, ugyanis a nők többségének tetszését elnyerem édes mosolyommal, de szerencsére a férfiakét is, amit nagyobb hasznomra válik.
- Úgy vélem, ebben a teremben tartózkodik családom. Gyere! - mosolygott rám kedvesen, és intett az egyik férfinek az ajtó mellett, így az kinyitotta nekünk a nehézkesnek tűnő faajtót.
Idegesen pillantottam be a terembe, eszem ágában sem volt ilyenekbe keveredni. Én csupán haza akartam jutni, nem holmi nemesi családdal megismerkedni. Bent egy hatalmas szalon szerű szoba terült el. Egy íróasztalnál középen idősödő férfi ült, kinek szeme felvillant ránk, mikor beléptünk. Feltételezem, Ő volt az Édesapa, a gróf. Homloka ráncba szaladt őszülő szemöldöke és haja között, bajsza is hasonló szürkés színben játszott. Pocakja kibukkant íróasztala mögül, mikor felállt. A szobában még egy hölgy tartózkodott, a férfinél kicsit talán fiatalabb. Ő is felkapta fejét érkezésünkre, egy könyvet olvasott éppen. Felállt, így bordó ruhája a földet súrolta, dekoltázsa már nem volt annyira hívogató, mint lányának. Pontosan látni lehetett a hasonlóságot, csupán a nőnek barna szeme volt, és nem kék, mint Charlotte-nak.
- Apám! Édesapám! - mosolygott szélesen a lány mellettem, majd belém karolva közelebb vezetett a férfihoz, aki homlokráncolva méregetett szúrós szemekkel. Elég kínosnak tűnt számomra a helyzet, nem akartam semmibe sem belekeveredni. - Nézze, kibe botlottam a vásárban! Harold Styles, londoni nemes. Útja során kifosztották álnok rablók. - magyarázta a lány izgatottan. A férfi szemem még szigorúbban végigmért, majd lányára pillantott, és valamit láthatott rajta, amit én nem ugyanis, arca hirtelen felderült.
- Örvendek Úrfi! Látom, szépen magára járt a rút, jöjjön, szívesen látom házam tájékán. Alig várom, hogy megismerkedjek egy londoni emberrel, már nagyon régen nem állt módomban oda látogatni.  - mosolygott rám szélesen, majd kezet ráztunk.
Megtudtam, hogy a neve Archibald, mely nem igazán illett hozzá, és számomra elég szokatlan volt tekintve, melyik korból jöttem, de elfogadtam. Mókásnak találtam. A hölgy is hozzám jött, kedvesen köszöntött. Az Ő neve Katrine grófnő volt, igazán kedves asszonynak tűnt, folyamatosan melegen mosolygott rám, de néha huncut pillantásokkal illette lányát is mellettem, melynek okát nem igazán értettem.
- Jer, Harry, bemutatlak Édesbátyámnak. - húzott arrébb kicsit Charlotte, miközben egy másik helyiség felé haladtunk, mely ebből a nagy teremből nyílt.
- Fölösleges törnöd magad lányom, azon a fiún már semmi sem segít. - szólt utána Archibald, mire zavartan pillantottam felé.
Charlotte mintha meg sem hallotta volna, haladt tovább a folyosón, maga elé szegezve tekintetét. Zavartan pillantottam hol rá, hogy a folyosóra, ahol kevés ablak díszelgett, így a még szükséges fényt lámpásokkal érték el a falon, a festmények között, melyek gondolom, a család eddigi tagjait ábrázolták.
Megálltunk ismét egy nagy ajtó előtt, mely előtt szintén férfiak álltak, kik Charlotte legyintésére sebesen nyitották ki az ajtót. Előre engedve a hölgyet bementünk rajta. Hatalmas helyiség tárult elém, mindenfele polcok telis tele könyvekkel, melyek talán van, akinek unalmasnak tűntek, nekem úgy tűnt, a paradicsomban vagyok. Imádtam olvasni, elmerülni egy-egy jó történetben, így ez a hely maga a mennyország volt számomra. Egy kényelmesnek tűnő, vörös fotelben egy fiú pillantott ránk, arcán pillanatnyi lepettség játszott. Ajkaim kicsit elnyíltak a döbbenettől. Ez a fiú csodaszép volt, mintha a mennyben angyalok is élnének, nem csupán könyveket rejt ez a terem. Barna haja kicsit talán kócosan is, de mégis valahogy rendezetten bukott homlokába, kék szemei rám villantak, olyan árnyalata volt, mint a tengernek napsütésben. Ajkai vörösen hívogattak magukhoz, teste arányos és kidolgozott volt, termetre jóval alacsonyabbnak tűnt nálam, talán úgy fél fejjel. Pislogtam párat, hogy magamhoz térjek, mikor Charlotte húzni kezdett a fiú felé, aki ettől felkelt, és alaposan végigmért. Kicsit talán el is pirultam, mikor magamon éreztem csodaszép pillantását.
- Harry, Ő itt a bátyám, Louis. Louis, Harold Styles érkezett hozzánk Londonból. - magyarázta Charlotte izgatottan, mintha én olyan nagy valaki lennék, pedig egészen biztosan nem ebben a korban.
- Nem illik tegezni az Urat, Húgocskám. Hát semmit nem használt az a sok évi illemtan?! - kérdezte korholón a fiú, mire gyorsan siettem a lány segítségére.
- Én kértem tőle, ahogy Tőled is most. Kérlek, szólíts csak Harry-nek. Hisz majdnem egykorúak vagyunk, nemde? - kérdeztem kedves mosolyt intézve felé, mire zavartan húzta össze szemöldökét, és vészjóslón meredt rám.
- Kétlem, hogy egy rangon lennénk bármiben is. - csóválta meg a fejét, majd könyvét felkapva a kis asztalról hátat fordított, és elindult a sorok között.
Lepetten figyeltem a távolodó alakot, mely eltűnt a barna polc mögött. Udvariatlan egy srác volt, nem is kéne rá többi figyelmet fordítanom, ám szavai mégis nagyon fájtak. Valami különös lenézés sütött belőlük. Nem hiszem, hogy magát tartaná ennyire feljebb valónak, sokkal inkább engem, és talán családját is elítéli valamiért. Nem értettem, de egészen biztosan meg szeretném ismerni, és el fogom érni, hogy közeledjen felém. Hirtelen nem állt szándékomban olyan gyorsan elhagyni ezt a helyet, Louis felettébb felkeltette érdeklődésem.
- Ne törődj vele, makacs, mint az öszvér. Azt véli, mindenki alább való a nemességből, mivel nem fordít elég figyelmet a pórnépre. De ez butaság, nemde? Hisz akkor összeomlana a társadalom, ha mindenki egyenrangú lenne. Én nem élek putriban, ez olyan biztos, mint ahogy itt állok előtted. - jelentette ki komolyan, mire zavartan pillantottam rá.
- Pedig a polgárság nagyon is fontos. A jövőben Ők fogják adni a politika alapján, ebben biztos vagyok. - mondtam határozottan a sorra meredve, ahol Louis eltűnt.
- Miért vagy ebben oly' biztos? Tán jövőbe látó vagy, kérdem én? A társadalom örökké ebben a hierarchiában marad, mindenki éli azt az életet, melyet eddig, ez így tökéletes. - fonta keresztbe maga előtt karjait, mire kicsit megcsóváltam a fejem.
- Rendben Kisasszony, de meglátod, ha megérjük azokat a korokat, a nép szava fog dönteni a politika ügyeiben. - mosolyogtam rá elégedetten, mire csupán megrázta a fejét, és kihúzott a könyvtárból.
Meglepett Charlotte szűklátóköre, de ezek szerint ebben a korban mindenki ezt vallotta, hisz Louis ezért néz le minden nemest, és mivel azt gondolja, én is az vagyok az Ő korában, így engem is. Ezen változtatnom kell!

2. fejezet.

Charlotte végre magamra hagyott a szobában, de hamarosan kopogtattak ajtómon, és el kellett mennem fürdeni, valamit új ruhát is kaptam. Nem értettem, erre miért volt szükség, nekem tökéletesen megfelelt a saját ruhám, és ma reggel zuhanyoztam, azonban nem mertem nemet mondani, ennek a kornak ezek voltak a szokásai. Beültettek egy kisebb medence-szerű dologba, mely tele volt vízzel, majd két asszony mellém térdelve mosdatni kezdett. Zavartan pillantottam rájuk, de Ők nem néztek a szemembe, csupán végezték munkájukat. A régimódi szappan kiszárította bőröm, kevésbé is habzott, mint a megszokott tusfürdő. A víz langyos volt, kezdtem benne fázni, de a különböző túlélő túrákon megtanultam alkalmazkodni. Kiszálltam utasításukra, majd alaposan áttöröltek, mire arcom pírba szökött. Nem voltam szégyenlős, de mégsem rohangáltam meztelenül idegenek előtt. Sietősen öltöztettek fel, elegáns fekete nadrágot kaptam, messze állt a jól megszokott farmertől, melyet általában hordok. Fehér inget adtak rám, melyre egy fekete mellény került, és egy régi divatú hegyesebb orrú lakkozott csízmát. Kicsit furcsa volt ilyen régimódinak lenni, úgy festhettem, mint egy viaszbábu, mely most szabadult a panoptikumból, a 19. sz. részlegéről.
Időm sem volt felocsúdni, minden sebesen történt, és hirtelen már egy hatalmas teremben találtam magam,  melynek közepén egy nagy asztal helyezkedett el. Körülötte már ott ültek a család tagjai, én pedig eléggé zavarban éreztem magam, hogy utoljára érkeztem, de a cselédek tehetnek róla. Archibald alaposan végigmért, és aprócska elégedett mosoly bujkált szája sarkában, míg felesége, nem palástolta széles mosolyát. Charlotte csillogó szemekkel mért végig, kezdtem komolyan megijedni, hogy bizony bennem látja a megfelelő férjjelöltet, amilyen ámulattal méreget.  Louis-ra pillantottam sietősen. Alig láthatóan, de ajkai elnyíltak, miközben egyre inkább rajtam futatta fel-le pillantását, meglepő módon merengve figyelte mozdulataimat. Úgy éreztem, van nála esélyem, még ha más korban is élünk. Talán éppen benne találom meg az igazit, de ebben a korban akkor sem maradhatok. Egészen biztosan hazavinném magammal, ha sikerülne innen kijutni, ugyanis az én századom szerintem nagyon tetszene neki.
Helyet foglaltam a nekem kijelölt helyen Charlotte mellett, Louis-val szemben. Kicsit talán feszélyezve éreztem magam a fiú elszánt pillantásától, mellyel immáron arcom szegleteit derítette fel, de jó jelnek vettem bizonyos szempontból. Az ételek nagyon finomak voltak, nem hittem, hogy ilyen különleges ételeket tudnak főzni ebben a korban, de kellemesen csalódtam. Még jól is telt volna a vacsora, ha Archibald nem kezd el faggatni különféle dolgokról, melyekre rögtönzésszerűen adtam a választ, de azt hiszem, mindig jól feleltem, még szerencse, hogy anno szerettem a történelmet, és sok mindenre emlékeztem, viszont beleszőttem válaszaimba a saját véleményem is, és a jövőbeli tapasztalataimat is.
- Hát...Harold, azt hiszem, a fiammal nagyon jól kijönnétek. Hasonló elveket vallasz, mint Louis, csupán kicsit visszafogottabban. - mondta a végére Archibald.
Óvatosan az említett fiúra néztem, aki komolyan meredt rám, azonban szemében mégis egyfajta megkönnyebbült csillogást láttam. Talán örült, hogy talált egy hasonlóan gondolkodó embert, mint Ő maga.
Vacsora után a szobámba mentem, ahogy mindenkinek meglepő módon az alvás ideje érkezett el. Azonban én még koránt sem szándékoztam aludni. Első dolgom, hogy a hátizsákomból előhúztam a telefonom, és bekapcsolva reménykedtem benne, hogy lesz térerő, és tényleg csak egy rossz tréfa zajlik körülöttem. Azonban a telefonom semmilyen jelet nem talált, így kénytelen voltam kikapcsolni, hogy ne merüljön le hamar, hátha még szükségem lesz rá. Ezek szerint tényleg ebben a korban ragadtam, és még nincsenek kiépítve a hálózatok. Zavartan dőltem el az ágyon, nem hittem a saját szememnek, nem lehetséges, hogy visszamentem az időben, igaz?
***
A napok csak teltek, én pedig milliószor próbáltam valamiféle szöveggel meglépni Liverpool-ból, hogy előkerítsem az erdei kis szállásom, és visszatérjek a jelenbe, de ez valahogy mindig meghiúsult. Vagy Louis-val futottam össze, aki miatt eszméltem, hogy nem hagyhatom itt, pedig valószínűleg semmi esélyem sem lenne nála, vagy Charlotte eszelt ki valamiféle cselt, és ha próbáltam volna lerázni, akkor az Édesapját is bevonta, akinek tényleg nem mertem nemet mondani. Szóval három napig nem szabadultam, és azon kezdtem agyalni, hogy a szálláshelyemen, biztosan észrevették már az eltűnésem, és bármikor megtalálhat egy mentőcsoport. Elég érdekes látvány leszek majd, de alig várom, hogy visszakerüljek a saját koromban. Az lenne a legjobb, ha Louis is jöhetne velem, de persze erre semmi esély.
Ismét csak forgolódtam az ágyban, nem tudtam aludni. Arra gondoltam, hogy most talán meg tudnék lépni, tudom, hol tartják a lovakat, régen tanulta lovagolni is. Gyorsan visszaérnék a szállásomhoz az éjszaka ellenére, senkinek nem tűnne fel. Kilopakodtam a szobából, és elindultam az alvó vár kihalt folyosóin, azonban hirtelen előttem kinyílt egy ajtó, és fény pislákolt ki rajta. Meglepetésként ért a dolog, nem hittem, hogy ilyenkor van még fent valaki. Beugrottam egy régimódi szekrény mögé és óvatosan leskelődtem ki várva, mikor megy már el az alvajáró. Azonban a személyben nem mást ismertem fel, mint Louis-t, így zavartan pillantottam rá. Fekete csuklyát viselt, arca, ruházata alig látszódott. Kezében pár szintén fekete zsákocska lengedezett, mikor úgy mozdult, megcsörrent. Pénz volt benne. Ekkor kellemetlenül lehunyta szemét, és várt, nem bukott-e le, majd megindult nesztelen léptekkel a folyosón. Zavartan húztam fel a szemöldököm, és észrevétlenül követni kezdtem. Lement a lépcsőn a hallba, majd a konyha felé vette az irányt. A sötétbe burkolózva követtem polcok, függönyök mögött megbújva. A konyhába érve halkan, lassan nyitotta ki a hátsó ajtót, majd kisettenkedett az éjszakába. Teljesen összezavarodtam. Mégis hova jár el ilyenkor? Követtem, nagyon érdekelt, milyen valójában ez a srác.
Kiment a várból, majd az éjszakába burkolózva haladt a város külső része felé. A kocsmák fénye néhány helyen megvilágította fekete leplét, kiabálások szűrődtek ki az utcára. Néhányan érdeklődve figyelték, bele is kötöttek, miszerint talán gyilkos, vagy rosszban sántikál, hogy ennyire rejtélyeskedik. Én azonban szorgalmasan követtem házak mellett megbújva, mikor éppen hátra pillantott. Az adrenalin felszökött a véremben, ámulva figyeltem a macskakövön is nesztelen, hosszú, sietős lépteit, csinos lábát.
Hirtelen megállt, majd hátrapillantva nyugtázta, hogy senki sincs mögötte (szerinte), és a földút, valamint a kő találkozásánál egy vályogház ajtaja felé vette az irányt.  Az ablakokból még pislákoló gyertyafény szökött ki, én pedig közelebb settenkedtem nagyon halkan, hogy halljam, amit mondanak. Kopogás után kinyílt az ajtó, és egy férfi nézett ki rajta félve.
- L-louis úrfi...sajnálom, ha...- kezdett el egyből magyarázkodni, mikor megismerte az alakot, de az félbeszakította.
- Elég! Vegyen gyógyszert a kisfiúnak, csak annyi a feltételem, hogy ha bárki tudakolja, nem tőlem van! Elégedjen meg egy névtelen adományozóval! Jobbulást a kicsinek! - hadarta sietősen, majd jól láttam, amint az egyik aprócska feketetarisznyát a férfinak adja, aki lepetten pillant a fiúra.
- K-köszönöm. - hebegte a paraszt, de Louis már nem várta meg, elsietett tovább az utcán, csupán intett egyet.
Zavartan pillantottam utána, még az események hatása alatt álltam. Nem hittem a saját szememnek, miszerint Louis ki szokott settenkedni esténként, és a saját vagyonukból apróbb adományokat ad a város rászorulóinak. Látszólag még sok helyre el kell jutnia a sok zsákocskából ítélve, de mire eszméltem, és kilépve az utcára utána indultam, már elvesztettem a nyomát. Ennek ellenére mégis követtem, és arra haladtam, merre szerintem tarthatott. Az sarok mögött világosságot láttam, így gondoltam, ismét ajtót nyitott neki egy család, és onnan származik a fény, de mikor befordultam, csupán egy csapat részeggel találtam szembe magam egy aprócska kocsma szerű zug előtt. Megcsóváltam a fejem, és indultam volna tovább, azonban azok felkeltek a fal tövéből, és kötekedésbe kezdtek.
- Hova-hova olyan sietősen, Uram?! Talán nincs ínyére a látvány? Meghívhatna minket pár italra, öltözete alapján úgyis jól el van eresztve vagyonnal. - mondta nekem.
Csupán leintettem, és indultam volna tovább, nem akartam konfliktusba keveredni, azonban ez koránt sem tűnt olyan egyszerűnek, mikor körbeálltak hárman. Lökdösni kezdtek, és kabátom zsebét tapogatták, de persze nem találtak benne semmit. Próbáltam szabadulni, de nem hagyták, túl sokan voltak ellenem.
- Elég legyen! Takarodj innen, nyomorult pór! - hallottam meg egy hangot.
Határozottan törte meg az éjszakákat, olyan vészjóslóan csengett, hogy senkinek sem lett volna kedve szembe szegülni. A férfiak hátrálni kezdtek, én pedig az alak felé néztem. Bár arcába húzta a fekete köpenyt, én mégis tudtam, hogy Louis az. Szerencsére a részeg alakok megrémültek tőle, és sietősen bementek a kocsmába ismét. Hozzám jött, és erősen megragadva a karom cibálni kezdett távol attól a helytől az utcán. Motyogott valamit, magába mérgelődött, majd berántott egy sikátorba, ahol erősen a falnak tolt.
- Mi a fenét keresel itt éjnek évadján, szerencsétlen földi? - kérdezte korholón, arcát még mindig eltakarva. Azt hitte, ha hangját elváltoztatja, akkor nem ismerem meg, de én csupán haloványan elmosolyodtam.
- Ugyanazt, amit Te...Louis. - mondtam, és nevét kiejtve lerántottam fejéről a csuklyát.
Zavartan pillantott rám, kicsit lazábbra fogta szorítását kabátom nyakánál, vonásai kisimultak, ami nála annyit jelentett, hogy semmilyen érzelmet nem mutat.
- Semmi közöd hozzá, hogy én mit csinálok. Örülj, hogy megmentettem a londoni fajtád! Ha én nem lennék, már vérbe fagyva hevernél egy kapualjban. - korholt tovább, de én csupán mosolyogtam.
Képes volt az életét kockáztatni értem, és megmentett, emellett pedig hatalmasat nőtt a szememben a cselekedetével, amiért kilógott este. Rájöttem, hogy Ő valójában egy nagyszerű ember, és nagyon felvilágosult.
- Ez tény, és köszönöm, hogy segítettél. - rántottam meg a vállam egyszerűen, mire Ő kicsit lepetten húzta fel szemöldökét, de még folytattam. - És az is nagyszerű, amit az emberekért teszel. Remek srác vagy, megérdemelnéd az elismerést, nem kéne titkolóznod. - mondtam kedvesen, mire lepetten pillantott rám, és kicsit le is szegte a fejét, sóhajtott egyet, majd megcsóválta azt.
- Tehát követtél. A gond ott leledzik, hogy én vagyok az egyetlen, és egyedül nem érhetek el semmit. Apám vagyona egyszer kifogy, valaki rájön, vagy netán kapzsivá válnak az emberek... a jóság képes a legjobban visszavágni. - mondta halkabban, és a szemközti falnak dőlt, így úgy másfél méterre lehetett tőlem.
Rossz volt így látnom, igazán felvilágosult ember volt, nem akartam, hogy megváltozzon, pedig ebben az egészben tényleg nagyon sok hátulütő rejlik, én pedig, bár még csak pár napja ismerem, mégis féltettem Őt. Jó szándékú ember, hamar ki tudják ezt ölni belőle.
- Ez igaz, de ha ügyesen csinálod, megéri. Szeretnék segíteni! - mondtam határozottan, mire rám kapta tekintetét.
- Nem! Maradj ki ebből, még a végén lebuktatsz, városi! Ne szólj egy szót sem senkinek. Azzal segítesz a legtöbbet! És többé ne kövess! - nézett rám határozottan, majd kilökött a sikátorból, és egy bizonyos irányba kezdett taszigálni úgy p 3-4 utcasarkot. - Menj! Eredj haza! - lökött előre egy utcán.
Zavartan pillantottam hátra rá, Ő azonban csupán megcsóválta fejét, majd arcába húzta csuklyáját, eltűnt a házak között, a sötétségben. Pár pillanatig csupán meredtem arra a pontra, ahol kámforrá vált, nem bírtam felfogni, hogy a maga módján mennyire jóságos. Talán csak azért lett ilyen kemény kívülről, hogy saját magát megvédje az emberekkel szemben, de ez az álca egy hatalmas szívet rejt. Ezek után nem állt szándékomban elszökni ismét, még ha most meglett volna rá a lehetőségem, akkor sem. Visszasettenkedtem a várba, a szobámba, és bedőlve az ágyba gondolkoztam, hogy vajon milyen is ez a fiú valójában. Minden egyes nappal egyre jobban beleszeretek, nem is tudnám tagadni érzelmeimet.

3. fejezet.

2 nap telt el azóta, az este óta, 5 napja vagyok itt. Louis azóta kicsit mintha fenyegetőn pillantana rám étkezésnél, és kerülni is kezdett. Charlotte egyre inkább rám akaszkodik, de ma szerencsére tanárhoz kell mennie, szóval szabad vagyok szinte egész nap. Úgy döntöttem, bemegyek a könyvtárba, és keresek valami megfelelő könyvet, amely viszonylag modern megfogalmazásban íródott, bár a régiekkel sincs gondom. Shakespeare-t és Poe-t kimondottan szeretem...bár Poe még nem él ebben a korban. Bent azonban Belé botlottam, és kicsit feszélyezve éreztem magam, mikor felpillantott rám, azonban már nem fordulhatok meg, és mehetek ki, az kínos lenne. Elindultam az egyik polc felé, és keresgélni kezdtem. Hosszasan kémleltem a borítókat, párnak a hátulját is elolvastam, de nem találtam megfelelőt eddig még. Hirtelen meghallottam egy hangot a mögöttem lévő polctól, így megkerültem az enyémet, és oda mentem. Louis nyújtózkodott nekem háttal, amitől mosolyognom kellett. Feneke édesen kerekedett ebben a nadrágban, széles vállából ágazó egyik karját éppen felfelé nyújtotta, próbálta elérni egy könyvet. Elmosolyodtam, és mögé menve levettem neki. Pár pillanatra mellkasom hátának feszült, amitől lepetten szívta magába a levegőt, nekem pedig bizsergés járta végig testem, hogy ilyen közel lehettem hozzá. Sebesen perdült meg, és a polchoz simult, mikor még mindig előtte álltam könyvvel a kezemben. Kikerekedett pupillákkal pillantott rám, azt hiszem, kínosan érezte magát, hogy nem érte el a megfelelő polcot.
- Tessék. - adtam a kezébe mosolyogva.
- Nincs szükségem a segítségedre. - morogta kerülve tekintetem, majd kezembe hagyva a könyvet elindult ki a polcok közül, az ajtó fele.
Sietősen indultam utána, és sikeresen meghiúsítottam tervét, mikor elkaptam karját, és megálljt parancsoltam neki. Kérdőn fordult felém, arca ismét semmilyen érzelmet nem tükrözött, míg szemében kavargott a millió dolog, de azokat én már képtelen voltam kiolvasni.
- Miért vagy ilyen velem? Az a gond, hogy megtudtam a titkod, és nagyszerű embernek tartalak miatta? - kérdeztem komolyan a szemébe nézve.
A szemöldöke egy pillanatra megrezdült, de hamar korrigálta, így semmit nem tudtam leolvasni arcáról. Komolyan meredt szemembe, majd oldalra pillantott, és hajába túrva szabad kezével sóhajtott egyet.
- Nem! Az a gond, hogy ide utaztál, és felborítottad a nyugodalmas életünk. Keresztbe teszel nekem folyton folyvást, hát nem veszed észre? - kérdezte kicsit mérgesebben, mire lepetten húztam fel a szemöldököm.
- Mégis mivel? Mit ártok én neked? - kérdeztem zavartan.
- Veszélybe sodorsz mindent, amit eddig nehézkes munkával, évek alatt kiépítettem. Maradj magadnak, hagyj engem, nincs szükségem sem rád, sem a segítségedre! - mondta komolyan, és erősen kitépte ujjaim közül karját.
Semmit nem értettem. Én rendes voltam, semmi rosszat nem tettem szándékosan, azonban Ő mégis a fő gonoszt látja bennem, csupán azt tudnám, miért. Ugyan mibe tudnék én ártani neki, mikor eredetileg nem is ennek a kornak lennék a gyermeke?! Zavartan néztem utána, mikor kivágta maga előtt az ajtót, és sebes léptekkel elviharzott. Mint holmi forgószél, mely megjelenik, felkavar bennem mindent, majd hirtelen tovább áll kétségek közt hagyva engem. Fejcsóválva ültem le az egyik fotelbe a kanapé mellett, és megnéztem, melyik könyvet is akarta elérni annyira Louis. A David and Jonathan volt az. Hallottam már erről a darabról, de nem elég felkapott ahhoz, hogy megtaláljam egy színház listáján is, szóval letettem róla. Azonban most a kezemben tartottam könyv formájában, és eléggé meglepett, hogy Louis ilyeneket olvas, vagy egyáltalán nem elítélendő ebben a korban, ha ilyen darab megvan egy-egy nemesi család könyvtárában. Ezek szerint mégis akad egy-egy példány, szóval belekezdtem. Elég régies volt a nyelvezete még annak ellenére is, hogy alapból a lényegét tudtam. Nem olvastam végig, de elhatároztam, hogy ezek után szándékomban áll majd. Hatalmas bátorságot merítettem látva, milyen érdekeltségű Louis, gondoltam, lehet nála esélyem.
Azonban ezután az esemény után, már nem voltam biztos benne, hogy cseppnyi érzelmet is táplál irántam a haragon kívül. Így aztán próbáltam kompromisszumot kötni első sorban magammal, és nem vele, hozzám sem szólt volna. Próbáltam kerülni mind Őt magát, mind a tekintetét étkezésnél, de pillantásom mindig visszakalandozott rá.
Pár napra rá ismét szerencsém volt, ugyanis Charlotte-nak szintén nevelőhöz kellett mennie, így magamra maradtam szintúgy. Ismét a könyvtár felé vettem az irányt, és úgy határoztam, hogy folytatom a David and Jonathan olvasását, azonban mikor beléptem, Louis-t pillantottam meg a szokott fotelében. Bár nem pillantott fel rám, megérezte jelenlétem, így egy pillanatra kellemetlenül lehunyta szemét, majd folytatta A/4-es méretű lexikonjának tanulmányozását, de elég érdekesen tartotta azt a nagy könyvet. Próbáltam figyelmen kívül hagyni tökéletességét, és elindultam a megfelelő helyre, ahonnan pár napja levettem neki azt a bizonyos könyvet. Nyújtózkodtam a megfelelő polc felé, azonban meglepődve tapasztaltam, hogy a könyv nincs ott. Lepetten pislogtam párat, és elgondolkoztam, vajon tényleg ide tettem-e vissza. Aztán hirtelen a megvilágosodás szikrája belém hasított. Kilestem a polc mögül a mit sem sejtő Louis-ra, és figyeltem egy darabig. Megvártam, míg elolvas egy oldalpárt, és lapoznia kell. Valóban nem a lexikont lapozta, sokkal inkább egy kisebb méretű könyvet alatta. Valószínűleg érdekes részhez érkezett, ugyanis alsóajkát beharapva, szemöldökét összehúzva, feszülten figyelt. Széles mosoly kúszott ajkaimra, aranyos módot talált olvasmányának elrejtésére, de engem nem tud kicselezni.
Kivettem találomra egy jónak kinéző könyvet a címe alapján, majd leültem a mellette lévő fotelbe, és olvasni kezdtem. Nem nagyon kötött le, néha inkább figyeltem a feszülten olvasó Louis-t, nagyon érdekfeszítő lehet az a könyv, tényleg el kell majd olvasnom. Akármennyire is szerettem volna még nézni, amint teljesen belemerülve grimaszol néha, mégis úgy döntöttem, fájdalommal ugyan, de félbeszakítom tevékenységében.
- Érdekes az a könyv, nemde? Én is elkezdtem valamelyik nap, érdekel, mi lesz Jonathan-nal a végén. - szólaltam meg hirtelen, így idegesen rezdült össze, és hirtelen kapta rám tekintetét, miközben összébb csukta a könyveket.
Lepetten pislogott rám kicsit, időbe telt, míg felfogta a szavaim lényegét, én viszont úgy tettem, mintha csupán az időjárásról beszélgetnénk, így lomhán néztem fel kék íriszeibe könyvemből.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit olvasok! - felelte komoran, majd becsukta a könyvet, így jól kivehető volt, hogy rejlik benne más is, azonban hamar úgy fordította, hogy ne lássam.
- Valóban, azonban meglepődtem, hogy ennyire érdekfeszítő számodra az ilyen fajta szerelem. - feleltem semlegesen rá meredve, mire látszólag kicsit elpirult, de ez hamar tovaszállt arcáról.
- Ez is csak szerelem. S ha így is van, mit kívánsz tenni? Bitófára küldesz? Ugyan már! - rántotta meg a vállát flegmán, majd felkelt, és könyvekkel a kezében elindult a sorok között.
Szélesen elmosolyodtam, és úgy döntöttem, itt a remek alkalom, hogy végre megtegyem, amelyre már olyan régen vágyom. Sietősen keltem fel, és hangtalan léptekkel követtem Őt a sorok közé, egy hátsó, eldugott részre ahol éppen a lexikonból vette ki a regényt. Álcáját vissza is helyezte a megfelelő helyre az ottani polcon, majd elindult a megfelelő sorhoz a David and Jonathan-nal, de hirtelen megragadtam a karját, és a meglepetés erejét felhasználva nekitoltam az egyik polcnak leghátul. Zavartan pislogott rám, mikor eszmélt, milyen közel vagyunk egymáshoz.
- Ha így van, sokkal inkább ezt kívánom tenni. - mosolyogtam rá huncutul, és lassan nyomtam ajkaimat övéire.
Hallottam egy halk puffanást, mely szerintem a könyv lett volna, mikor kihullott kezéből. Testemen áram futott végig, amint végre megízlelhettem édes ajkait. Abban a pillanatban úgy éreztem, szárnyalok, minden tökéletes. Ajkai megremegtek enyém alatt, de látszólag nem ellenkezett. Én viszont eltávolodtam, és vártam reakcióját, kicsit talán félve is. Szemei még mindig csukva voltak, majd lassan nyitotta ki őket. Meglepő módon kék íriszei, most még világosabbnak tűntek, és csillogtak a kellemes félhomályban, a könyvek takarásában. Láttam, amint hevesen emelkedik a mellkasa, kezei remegnek maga mellett, ahogy ajkai is.
- Minden rendben? - kérdeztem halkan, óvatosan látva reakcióját.
- M-még egyszer! Kérlek! - szólalt meg suttogva, arccsontja mentén pír szökött arcára.
Szélesen elmosolyodtam, és közelebb hajoltam hozzá, mire idegesen szívta magába a levegőt, de még nem csókoltam meg ismét.
- Nyisd szét ajkaidat, és próbálj meg utánozni, rendben? - kérdeztem óvatosan.
Tudtam, hogy még soha életében nem csókolózott senkivel, ezt érezni lehetett rajta, mellesleg azzal sem voltam tisztában, ebben a korban hogyan csinálták ezt az emberek, de én minden esetre a modern verziót tanítom meg neki. Ő csupán bólintott válaszul, és lehunyta szemeit várva ajkaink érintkezését. Pár pillanatig még gyönyörködetem benne így, majd megcsókoltam. Úgy tett, ahogy kértem, ajkait elnyitotta, így nyelvem szabad utat kapott. Először idegesen szívta magába a levegőt, majd csatlakozott hozzám nyelve. Kezeimmel óvatosan övét keresve indultam meg lefelé karján, majd mikor megtaláltam azokat maga mellett, felvezettem nyakamhoz, és köré kulcsoltam karjait. Ezután derekához nyúltam, és közelebb préseltem magam hozzá. Nyelvünk továbbra is csak táncolt egymással, mámoros érzés volt minden, mintha nekem teremtették volna Louis-t, és azért kerültem vissza az időben, hogy az alkotók megmutathassák nekem szánt remekművüket. Ingjébe markoltam derekánál, ahogy még mélyebben csókoltam, miközben ráncba szaladt homlokom, de szerintem neki is. Hirtelen húzta hátra fejét, amitől kicsit megdöbbentem, de hamar rájöttem, hogy elfogyott levegője, mikor lihegve döntötte fejét a polcnak mögöttünk. Kedvesen mosolyogtam rá, nekem is sebesebben emelkedett mellkasom. A csendes szobában, visszhangot vert levegőjének kapkodása, miközben halkan ugyan, de meghallottam szíve heves dobogását, amitől még szélesebb lett mosolyom.
- Nyugalom! - simítottam egyik kezem mellkasára.
Látszólag ismét elpirult, nem is tudtam, hogy ennyire szégyenlős. Úgy tűnik, most teljesen levetette maszkját, mely mögött egy jószívű, ártatlan srác rejtőzött. Halkan elnevette magát, és kezét elemelte nyakamtól maga mellé. Most hallottam először nevetni, de felettébb tetszett mosolya arcán, igazán jól állt neki.
- Ezt nem lett volna szabad, ennek ellenére vágyom rá még sokszor. - mosolyodott el szélesen szemembe nézve, amitől megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. - A nyelved...a torkomban volt... - hebegte zavartan, mire kuncogni kezdtem, és kezem mellkasáról felvezettem nyakára, ahol megcirógattam lüktető bőrét.
- Ezt úgy hívják, francia csók. Tetszett, nem? - kérdeztem mosolyogva, mire szeme megcsillant, és egy pillanatra zavarában elpillantott, majd vissza rám.
- Származásomnál fogva utálom a franciákat, de el kell ismernem, ezt remekül csinálják. - bólogatott elismerőn, mire nevetnem kellett.
Valójában nagyszerű srác volt jó humorral, nem értettem, miért nem mutatja ki valódi arcát, de nem akartam most ezzel foglalkozni, örültem, hogy velem önmaga, és már nem rideg pillantásokkal illet, mind eddig. Azonban elkiabáltam, ugyanis hirtelen komolyan kezdett méregetni, és távolabb tolt magától. Nem értettem, mitől változott meg hirtelen ennyire, de látszólag csalódottság, fájdalom ült kék szemében rideg vonásival keresztezve.
- Hogy lehettem ennyire vak! Hagyj engem békén, aljas csaló! Tudhattam volna! Ezért akartál közel merészkedni hozzám! Tűnj a közelemből, nem találsz rajtunk fogást, tudd meg! Soha többé nem akarlak látni! - villant rám haraggal szeme, egyben mégis fájdalmasnak tűnt.
Elviharzott előlem, ismét valami rosszat tettem, így kiviharzott a könyvtárból, mint legutóbb. Nem értettem, ezúttal mi történt, annyi rejtély övezi ezt a fiút, kár volt beleszeretnem, de nem tehetek ellene semmit. Fájt, hogy ilyen jelzőkkel illetett, azt hitte, átverem. Nem tudtam, miért beszélt többes számban, kiken nem találok fogást? Zavartan pillantottam mindenfele, majd tekintetem megakadt a lábamnál heverő könyvön, melyet Louis ejtett ki kezei közül, mikor megcsókoltam elsőnek. Tetszett neki, Ő is érez valamit irántam, azonban valamiért a józan esze tiltakozik ez ellen, és nem a kor miatt, ebben biztos vagyok. Azt gondolja, van valami hátsószándékom, ezért közeledtem hozzá ennyire.

4. fejezet.

Louis a napok alatt úgy nézett rám, mint a véres rongyra, nem közeledett felém, ha ketten voltunk egy helyiségben, távozott, étkezések közben rám sem pillantott. Haragudott rám, próbált oly' annyira elszigetelődni tőlem, amennyire csak lehetséges. Ez nagyon fájt, pláne mert szerintem alaptalanok a vádak, melyekkel magában illet engem. Semmit nem tettem, én csupán beleszerettem, nem szövögetek titkon aljas terveket ellene.
- Harry, kérlek, figyelsz rám? - kérdezte egy női hang mellettem, mire kérdőn kaptam oda tekintetem.
Charlotte nagy, kék szemeivel találtam szembe magam, csupán ez közös bennük Louis-val, azonban ez elég kevés ahhoz, hogy Őt lássam benne. Louis az egyetlen, aki felkelti az érdeklődésem, azonban látszólag a család eltervezte, hogy nekem minden időmet Charlotte-tal kell töltenem. Kicsit megijedtem, reméltem, hogy nem akarnak összeházasítani vele, mikor nem is ebben a korban élek, és valójában ebben a században semmim sincs Londonban.
- Persze, elnézést.  - mosolyogtam rá, mire szélesen elvigyorodott, és ismét zongorázni kezdett, majd közösen énekeltünk egy számomra már nagyon unalmas dalt, Ő viszont látszólag élvezte.
Láttam elmenni a folyosón Louis-t, és egy pillanatra meg is akadt, benézett ránk. Látszólag végigmért, talán tetszett neki a hangom, ajkai kicsit elnyíltak, majd hirtelen ismét lenézőn megcsóválta fejét felém, és ment tovább. Leszegtem a fejem, de nem estem ki a ritmusból. Minden esetre nagyon fájt így látnom, bármit is tettem, mindent megadnék, hogy kiengeszteljem, és ismét csókolhassam. Az a tény is mellettem állt, hogy tudtam, én lopta el élete első csókját, így vonzódik hozzám nagyon is, hisz az emberek ilyenek, pláne az első szerelemben. Charlotte szerencsére abbahagyta kínzásom, és elnézést kérve elment, elmondása szerint el kell mennie, de kiment a fejéből. Hálás voltam annak a bizonyos dolognak, mely megmentett, úgy döntöttem, megkeresem Louis-t, és beszélek vele. A könyvtárba vezetett első utam, azonban ott nem találtam egy sor mögött sem elbújva. Így aztán szobája felé vettem az irányt, de előtte az egyik ablakból az udvarra is kinéztem, azonban ott sem volt. Benyitottam szobájába egy kopogás után, mivel nem érkezett válasz, ezért gondoltam, úgysincs itt. Azonban kellemesen csalódtam, ugyanis ott állt ablaka előtt, és meredt a városra. Zavartan pillantott hátra, mikor meghallotta neszeimet, majd lepetten fordult meg. Alaposan végigmért, miközben becsuktam az ajtót, én pedig közelebb merészkedtem hozzá.
- Mit akarsz? - kérdezte ridegen, szemembe pillantva.
- Beszélni veled. Nem értem, miért vagy velem ilyen. Mit tettem ellened? - kérdeztem tehetetlenül leejtve kezeimet.
- Remek színész vagy, azt meg kell hagyni. Tudom nagyon jól, miért jöttél ide London-ból, ehhez kevés vagy, tudd meg! Ki volt a megbízód? Talán a titkosrendőrség? Vagy netán maga a király személyesen? Mit is számít ez?! Üzenem neki, hogy szálljanak le rólam, soha nem fogok nekik behódolni, semmit sem szednek ki belőlem. A hatalom meg fog bukni, a nép szava dönt idővel! - mondta komolyan szemembe meredve cinikus mosollyal ajkain néha-néha.
Lepetten húztam fel a szemöldököm, semmit sem értettem. A fejemben kérdések milliói kavarogtak, minden homályos volt. Csupán annyit tudtam, hogy szeretem Őt, és fájt, hogy valami idióta paranoia miatt eltaszít magától. 
- Mégis miről beszélsz? Nem hiszem el! Szeretlek, lásd már meg végre, és hagyd abba ezt a baromságot, ami miatt ellöksz magadtól. Egy szót sem értek belőle, de ha ennyire fontos, hát nem is akarok. - akadtam ki, és mérgesen mentem közelebb hozzá, előtte álltam meg csupán. Szemén valami különös csillanás futott végig, homloka egy pillanatra ráncba szaladt, miközben végigmért arcomon, melyen a tehetetlenségen és a kétségbeesettségen kívül semmi más nem volt látható.
- T-te komolyan nem tudod? Hát nem kém vagy? - kérdezte óvatosan ledöbbenve, mire hisztérikusan rázni kezdtem a fejem, hogy végre felfogja, amit napok óta próbálok közölni vele.
- Hogy a francba lennék az? Azt sem tudom, miről van szó. - csóváltam meg a fejem kétségek között. Mégis miért lennék én kém? És legfőképpen mibe keveredett, hogy ezt gondolja rólam? A szemébe fájdalom és megbánás költözött, hirtelen ölelt magához, és erősen szorítani kezdett, amitől még inkább nem értettem semmit, de nagyon jól esett érintése, közelsége.
- Sajnálom, leginkább egy marhához tudnám hasonlítani önmagam most. - motyogta a nyakamba, majd eltolt magától, és vállam szorongatva szemembe nézett komolyan. - Ne haragudj rám, én is érzek irántad szerelmet, és azt gondoltam, ez nem lehet véletlen. Azt hittem, így akarsz közel kerülni hozzám, aztán visszautazol London-ba, elmondod, hogy vétket követtem el, mivel a saját nememhez vonzódok, és... - hebegte zavartan, néha oldalra pillantva, de itt elakadt, és kétségek között nézett szemembe.
- Mi lesz akkor? Mibe keveredtél, Louis? - kérdeztem idegesen, féltettem Őt nagyon is.
- Én...ám legyen, elárulom. Ha engem kiiktatnak, akkor a népnek nem maradt további irányítója és jótevője, hát kavarodás lesz az eddigi tervemből. Egy jobb, nép alapú társadalomért harcolunk már évek óta, de még mindig kevesen vagyunk, azonban már elegen, hogy az apróbb lázadások felkeltsék a Parlament figyelmét. - magyarázta komolyan.
Teljesen ledöbbentem, és megláttam mennyi jóság is rejlik benne valójában. Egyáltalán nem olyan, mint Apja, vagy húga, Ő mindent megtesz a népért függetlenül rangjától, amiért végtelenül tisztelem. De úgy éreztem, kötelességem elmondani, hogy fölöslegesen küzd.
- Louis....csodás, amit teszel, és szeretnék segíteni, de tudnod kell, hogy semmi sem fog változni a felkelés után. Nézd, elmondok neked valamit, ha nem nézel bolondnak. - mondtam komolyan rá nézve, mire bólintott, és figyelt. - Én...tudom, idiótán hangzik, de én a 21. száradban élek, és egy véletlen folytán kerültem vissza a Ti korokba, nem tudom, hogyan lehetséges ez, de mégis itt vagyok. És több, mint 200 évvel később is ugyanúgy van királynő Angliában, de nem Ő irányít. A Parlament és a Miniszterelnök irányítja az országot. Amit látsz Európában, az itt soha nem fog megvalósulni ilyen formában Angliában. Soha sem lesz köztársaság, de erre büszkék vagyunk a mi korunkban. A mi országunk az egyik legfejlettebb a világon, az emberek békében élnek egyen rangon, és bizonyos szinten a nép dönt, de ezt Te ebben a korban még nem érheted el. Sajnálom. - magyaráztam óvatosan.
Zavartan pillantott rám, láttam a szemében a zavart, a bizonytalanságot, majd hirtelen nevetni kezdett, de ez nem jókedvű nevetés volt és nem is gúnyos. Sokkal inkább tűnt erőltetettnek, magát akarta meggyőzni róla, hogy ez nem igaz, aztán szépen lassan elhalt kacaja, és kétkedve pillantott rám.
- Nem jöhettél az jövőből, viccet űzöl velem. - csóválta meg a fejét.
- Nem! Gyere, bebizonyítom. - ragadtam meg a kezét, és húzni kezdtem pár ajtóval arrébb, a saját szobámba. 
Kérdőn pillantott rám, miközben elővettem a hátizsákom az ágy alól. A szeme kikerekedett, és figyelte, amint előhúzom az oldalából telefonom. Közelebb jött, és méregeti kezdte a kis szerkezetet. Ajkai elnyíltak, mikor bekapcsoltam, és a képernyőn megjelentek a fények, majd a menü.
- Mi ez? - kérdezte halkan, ledöbbenve.
- Ez a telefon. Az én koromban mindenkinek van ilyen, ezzel beszélhetsz az ismerőseiddel, még akkor is, ha a világ másik felén vannak. A mi korunkban minden más, mint itt. Te azt gondolod, modern dolog, ha van udvari zenész a kastélyban, azonban a mi korunkban már bárhonnan indíthatsz zenét. Nézd! - mondtam, majd a telefonomon elindítottam egy lágy dallamú zenét, amitől lepetten nézett le a kis szerkezetre, és közelebb hajolt hozzá, így jobban hallotta, majd leállítottam, nem akartam, hogy bárki is meghallja, aki elhalad az ajtó előtt.
- Ez bámulatos, hiszek neked, de mégis hogyan lehetséges ez? - kérdezte ledöbbenve, mire csak megcsóváltam a fejem.
- Fogalmam sincs.
Kikapcsoltam a telefonom, és visszahelyeztem táskám oldalában, majd azt becsúsztattam az ágy alá. Nem akartam, hogy bárki is észre vegye, és netán boszorkánynak tituláljon, vagy ilyesmi. Louis még mindig lepetten méregetett, kellett neki még egy kis idő, míg felfogja, mit is jelent ez. Leült az ágyam szélére, én pedig mellé telepedtem. Ő a parkettára meredt, én pedig rá, és tökéletes vonásait figyeltem.
- Mi fog még történni az országunkkal a jövőben? - kérdezte halkabban rám emelve tekintetét, mire kicsit hezitáltam, de úgy döntöttem, nem lehet baj, ha elmondom, így belekezdtem.
- Először is itt indul meg az ipari forradalom ennek a századnak a végén, talán még Te is megéred. Felfedeznek egy csomó hatalmas találmányt, például az autót. Az olyasmi, mint a lovas kocsi, csupán nem lovak húzzák, hanem magától megy négy keréken, kormánnyal. Aztán kirobban az eső világháború, amikor az egész világ csatába kel a saját országát képviselve. Borzalmas pusztítás keletkezik, de az országunk győztesen kerül ki belőle. Idő közben az eget is meghódítják, és repülőkön szárnyalnak az emberek. Pár évre rá kirobban majd a második világháború, amiből szintén nyertesen kerülünk ki, azonban Németország ezután terrorban fogja tartani a vesztes országokat, nekünk nem mernek ártani. Lesz egy ember, Hitler, borzalmas dolgokat fog művelni az emberekkel, milliókat öl majd meg a zsidó hit miatt. - mondtam, mire Louis-t kirázta a hideg, majd ismét rám pillantott. - Aztán megindul a fejlődés, és szépen lassan minden a régi lesz. Békesség lesz az emberek között. Létrejön egy európai szövetség, az Eu, amibe mi is belépünk szinte az elsők között, de az ország megmarad olyan, amilyen volt. Az emberek mindent tovább fejlesztenek, olyan csodás dolgok születnek, melyet el sem tudsz képzelni ebben a korban. A mi országunk szinte az egyik legnépszerűbb a világon, mindenki ismeri a zászlónkat, és millió brit ember tör a magasra tehetségével. - magyaráztam lelkesen, Louis pedig szerintem erősen próbálta elképzelni a dolgokat, amiket mondtam.
Gondolkozva meredt maga elé, én pedig vigyorogtam egyfolytában, és úgy éreztem, nem tudnék nélküle élni, Őt kerestem mindenhol, minden emberben.
- Ez mind oly' hihetetlen. El sem tudom képzelni, hogy mindez lehetséges. - hebegte halkan, majd rám pillantott nagy, kék szemeivel.
Rabul ejtett szépsége, olyan tökéletes volt az arca, képtelen voltam elszakítani tőle tekintetem. Arra gondoltam, hogy bárcsak a saját koromban találkoztunk volna! Akkor nem kéne titkolózni, a 21. században már normális az azonos neműek kapcsolata. Kedvesen mosolygott rám, miközben közelebb hajolt, és egy óvatosan puszit lehelt ajkaimra, amin kicsit meglepődtem. Nem hittem, hogy létezik ennyire szerelmes énje, de személy szerint nekem nagyon tetszett.
- Szóval véleményed szerint felesleges, amit teszek. - hebegte halkan, inkább csak magának, majd hirtelen elszánt tekintettel rám pillantott. - Talán valóban az, de az emberek így legalább hisznek valamiben, egy szebb jövőben, én pedig azt gondolom, azzal segítek a legtöbbet, ha megtartom Őket ebben a hitben. - mondta elszántan.
Szeretetteljesen elmosolyodtam, csillogó szemekkel néztem rá. Annyira csodás fiú volt, még soha nem találkoztam ilyen emberrel, mint Ő. Mindig mások érdekét tartotta maga előtt, és kicsit sajnáltam, hogy leromboltam hitét, de így legalább nem lázadozik tovább, és életben marad. Mosolyogva döntöttem el az ágyon, és fölé másztam. Kicsit lepetten méregetett, de ajkain huncut vigyor játszott, ebből gondoltam, hogy nem bánja közelségem.
- Én csak annyit kérek, hogy nagyon vigyázz magadra! - suttogtam halkan ajkaira, amitől azok elnyíltak.
Hevesen bólogatni kezdett, amitől elmosolyodtam, és megcsókoltam, hisz tudtam, mennyire várja. Ajkaink lágy táncot lejtettek, ezúttal viszont már nem kellett irányítani karjait, maguktól csúsztak nyakam köré, majd tarkómnál hajamba túrtak. Édesen csókoltuk egymást, oldalán feltűrtem ingjét, és lágyan cirógatni kezdtem selymes bőrét. Örökké csókolni akartam, és eldöntöttem, hogy magammal viszem a saját koromba, ha egyszer rájövök, hogyan lehet innen kijutni.

5. fejezet.

Mosolyogva olvastam tovább a könyvet, míg Louis szabad kezem ujjaival játszott hallgatva a történetet. Mi mást olvastam volna, mint a David and Jonathan-t, még egyikünk sem ért a végére. Mostanában így szoktuk; bezárkózunk a könyvtárba, hogy senki se zavarhasson minket. Louis elfeküdt a nagy kanapén, és ölembe hajtotta fejét. Általában kezemmel játszott, miközben felolvastam, mint most is. Nekem ilyenkor minden tökéletesnek tűnt, mintha nem is egy régi korban élnénk, hanem a számomra jelenben. A végére értem, és eléggé elérzékenyültünk mindketten, nem hittük, hogy ilyen szomorú véget érhet egy ilyen szép történet, és bár nyíltan sohasem volt benne kimondva a meleg száll, mégis érzékeltük jelenlétét.
- Vége. - jelentettem ki sóhajjal, és oldalra tettem a becsukott könyvet.
Louis csupán egy sóhajt hallatott az ölemben, majd pár percig mindketten csak gondolatainkba mélyedve hallgattunk. Arra gondoltam, mi lesz, ha végre visszamehetek a saját koromba, de csak Louis nélkül. Vagy ha visszajön velem, de nem fog tetszeni neki ott.
- Rossz érzés, hogy nem csókolhatlak meg, amikor csak akarlak. - motyogta halkabban, mire lepillantottam rá. Szembe találtam magam csodás kék íriszeivel, melyen engem méregettek ölemből.
- Az én koromban az ilyen kapcsolat normális, sok hozzánk hasonló van, és az emberek elfogadták. Ha megtalálom a módját a hazajutásnak, visszajöhetnél velem. - mosolyogtam rá, miközben haját kezdtem birizgálni.
Ő kicsit gondolkozott, én pedig vártam a válaszát. Féltem, hogy talán visszautasítja, esetleg nem kíván az én koromban élni, pedig ott egyértelműen egyszerűbb minden.
- Nem is tudom. Tény, hogy nagyon szép helyen élsz, de itt is szükség van rám. Biztosan veled maradnék, de ezt még Te sem tudod előre, hogy fog alakulni. Majd hozza a sors. - mosolygott rám kedvesen, mire bólintottam. Felült, én pedig csókot loptam tőle. Kedvesen viszonozta, keze arcomra csúszott, majd nyomtam még egy puszit ajkaira, és álla vonalán is végighaladtam, mielőtt eltávolodtam volna. Mosolyogva, szerelemtől csillogó szemekkel pillantott rám, én is hasonló képpen néztem rá. Nagyon ritka azon pillanatok egyike, mikor Charlotte nem akaszkodik rám, szerintem Ő már eldöntötte, hogy én leszek számára a megfelelő férj, azonban ez ki van zárva. Ez éppen azon kevés alkalmak egyike volt, mikor hagyott szabadságot nekem, így nyugalomban lehettünk ketten Louis-val.
Azonban arra egyikünk sem számított, hogy úgy egy óra múlva őrök rontanak be szobáinkba, és sietősen kísérik Archibald elé mind Louis-t, mind engem. Lepetten pillantottam a férfira, aki szemében harag csillogott, míg mellettem a pityergő Charlotte-ot láttam meg. Katrine lányát ölelte fél kézzel, míg a másikkal fájdalmasan meredt Louis-ra. Semmit sem értettem, minden zavart volna. Hátizsákom szorongattam, ugyanis a férfi, aki értem jött, azt mondta, az összes cuccommal jöjjek. Megálltunk Archibald előtt, egy méterre voltam Louis-tól, morcos Apjától szerencsére többre.
- Azért hívattam ide mindkettejüket, mivel az Édeslányom sírva rohant hozzám azt állítva, látta a könyvtár ablakából, amint Styles úrfi csókot lop a fiamtól, a fiam pedig viszonozza ezt. - mondta karba font kezekkel, mire idegesen pillantottam Louis-ra, aki szintén így nézett rám, tekintetünk elcsípte egymást.
- Ugyan már Apám. Ez badarság, csak nem hiszel Charlotte legújabb képzelgésének?! Tudod, mily élénk a fantáziája drága Húgocskámnak. - lépett előrébb Louis tiltakozón, mire Apja komolyan kezdte méregetni.
- Tudom, tisztában vagyok vele, éppen azért kitaláltam számotokra egy feladatot. Amennyiben valóban nem táplálsz semmiféle érzelmet Styles úrfi iránt, nyilván nem esik nehezedre megfosztani életétől, nemde? - kérdezte Archibald fiától fennhangon, majd elé tartott egy kést. Nagyot nyeltem, ezek szerint meg fogok halni. Louis kérdőn meredt Apjára, látszólag harag gyúlt szemében.
- Hogy képzeli?! Nem fogom kiontani egy ember életét! - lökte el a kést Louis mérgesen.
- Vagy bebizonyítod ily' módon, hogy semmit sem jelent számodra ez a férfi, vagy vele halsz Te is holnap reggel a város szeme láttára. - jelentette ki határozottan Apja ismét elé tartva a kést.
Zavartan pillantottam Louis-ra, aki mély sóhajjal megragadta a kést, és felém fordult. Lepetten pillantottam rá, nem hittem, hogy képes lesz megtenni, de így éreztem én is a legjobbnak. Feláldozom magam csak, hogy Ő életben maradjon, sokkal többet jelent nekem az életemnél. Felém lépett, idétlenül tartotta a tőrt kezében, láttam rajta, legszívesebben elhajítaná. Fájdalmasan meredt a szemembe, én pedig ugyanígy néztem rá, de alig láthatóan aprót bólintottam jelezve, hogy tegye meg. A szeme üvegessé vált, és hosszú időre lehunyta, ahogy én is. Tudtam, meg fogja tenni, hisz akkor csupán én halok meg, Ő életben marad. Ez így volt a legjobb, úgy éreztem, azért kerültem vissza ebbe a korba, hogy megmentsem, hisz ha így is majdnem meghalt miattam, amúgy pedig a lázadozások miatt vesztette volna éltét. Így legalább boldogan lélegezhet, míg el nem éri a tisztességes halál.
Azonban hirtelen egy koppanást hallottam meg, majd a szúró érzés helyett, melyre már felkészültem, szoros ölelésébe zárt, és nem engedett el. Védelmezőn tartott, ahogy én is Őt, nem volt képes megölni. Szememből megindult lefelé egy könnycsepp részben a megkönnyebbüléstől, részben pedig a fájdalomtól, hogy így Ő is meghal velem együtt. Ezt a cseppet azonban rögtön beletöröltem Louis vállába, hogy senki se lássa. Tarkómnál fogva döntötte vállára fejem, én pedig derekát öleltem erősen. Hallottam, amint Charlotte még inkább rázendít a sírásra, majd Archibald hangja szakított félbe minket.
- Tehát igaz. Az egyetlen fiam istenkáromló, az ilyenekre halál vár. Zárjátok be Őket, reggel eljön kivégzésük ideje. - ítélkezett felettünk.
Eltávolodtunk egymástól, és az őrök lökdösésének hála eljutottunk a vár mellett lévő zárdába. Mi voltunk csupán ebben a helyiségben, nem volt gyakori a bűnözés Liverpool-ban, de ezt mintha már említette volna Archibald egy vacsoránál. Bezártak minket egy ketrecbe, én pedig tehetetlenül fordultam Louis fele.
- Meg kellett volna ölnöd, akkor Te még élhetnél szabadon. - csóváltam meg a fejem.
- Mégis hogy lettem volna képes megölni téged, mikor szeretlek? Ha egy pillanatig is elhitted, hogy meg tudnám tenni, hát nagyon tévedtél. - ellenkezett egyből, mire a szemembe harag és szomorúság gyúlt. Ismét hozzá bújtam, szorosan öleltem, nem akartam elengedni soha sem. Úgy éreztem, Ő a mindenem, nélküle már nem lennék képes élni.
- Ne aggódj, nem fogunk meghalni! - suttogta a nyakamba kedvesen, mire zavartan pillantottam rá.
Huncut vigyor villant ajkain, majd intett az őrünknek, aki a cella előtt állt. Az készségesen odajött hozzánk, és azonnal ki is nyitotta kalitkánk ajtaját, mire zavartan pillantottam minden fele.
- Ez meg mit jelentsen? - kérdeztem halkan.
- Az őr tagja a lázadóknak, szerencsénk volt. - suttogta, miközben húzni kezdett.
Az épületek mögött, a vár aljában haladtunk, majd rohanni kezdtünk az erdő fele. Bevetettük magunkat, de hallottam pár ideges kiabálást, mely mindenkit tájékoztatott szökésünkről. A nap már lemenőben volt sugarai vörösre festették az erdőt. Sietősen rohantunk kéz a kézben a lovasok elől, de egyértelmű volt, hogy nincs esélyünk, azonban próbálkozni lehet. Louis elengedte a kezem, és fájdalmasan felüvöltött, mikor egy nyíl hátába fúródott. Sietősen torpantam meg, idegesen pillantottam vissza rá, és vissza akartam rohanni, azonban lábam földbe gyökerezett. Mintha egy fal nem engedte volna, hogy visszamenjek hozzá.
- Menj már! Harry rohanj! - kiabált nekem, mikor hozzá értek a lovasok.
- Nem! - kiabáltam sietősen, és rohanni kezdtem vissza felé, azonban egy láthatatlan fal megállított. A lovasok felém indultak, de Ők sem tudtak áttörni a láthatatlan falon, mely elválasztott minket egymástól pedig láttuk egymást. Idegesen próbáltam tolni, utat találni rajta, hogy visszajussak Louis-hoz, de nem volt esélyem. - Ne! Louis! Szereltek! - kiabáltam erőtlenül, miközben a falat ütöttem, mely meg sem rezdült.
- Én is szeretlek Harry! Vigyázz magadra! - hallottam meg erőtlen hangját.
Az egyik lovas felemelte, és lovára helyezte kicsit már kókadt testét. Rám mosolygott, nekem pedig patakokban kezdtek folyni könnyeim, ahogy távolodott tőlem. Pár katona még várt rám a fal előtt, hátha az eltűnik, de én csupán hátat fordítottam neki, és lecsúsztam mentén a földre. Sírni tudtam csupán, Louis-t végre szerettem, tényleg szerelmes voltam belé, erre sikeresen megölöm. Ő volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismertem, nem bírtam felfogni, hogy rittig most kerülök vissza a saját koromba, mikor maradni szeretnék vele. Lehunytam a szemem, és előre dőlve átkaroltam térdeimet, majd nadrágomba temettem arcom, és csupán pityeregtem.
A fájdalom átvette fölöttem a hatalmat, mindent kizártam, csupán azt kívántam, bárcsak ismét visszajutnék az időben Louis-hoz, de mikor kinyitottam a szemem semmi sem történt, csupán besötétedett fejem felett. Hátra akartam dőlni a láthatatlan falnak, mely elválasztott a régi kortól, azonban az eltűnt, így a földön landoltam fekvésben. Meredtem magam elé a csillagokra, melyek fényesen ragyogtak, engem mégsem tudtak meghatni. A lovasok eltűntek mögülem, és mikor végre felültem, magam előtt fényt pillantottam meg ismerős környékkel. Végképp visszatértem saját koromba, ez a szállásom magam előtt.
Nagy nehezen felkeltem, és bevánszorogtam a hátsó ajtón régies ruháimmal, hátizsákommal, majd a kulcsot előszedve táskámból bementem szobámba. Aznap este volt, amikor elindultam innen. Semmi egyébre nem volt erőm, mint bedőlni az ágyba abban a koszos ruhában, amiben voltam, melynek kicsit még Louis illata volt. Mérgesen fújtam ki a levegőt, és lehunytam a szemem. Arra gondoltam, holnap ismét el kéne mennem túrázni, hátha ismét visszajutok hozzá az időben.

6 fejezet.

Azonban másnap ez már butaságnak tűnt, csak arra vágytam, hogy haza jussak londoni otthonomba, és ágyam párnái közé süppedve kiadjam magamból minden bánatom. Bekapcsoltam a mobilom, mely immáron a rendes időt jelezte, majd letusoltam, és rendbe szedtem magam. A ruhákat, melyeket hoztam magammal a régi századból gondosan elcsomagoltam, majd reggeli nélkül indultam meg autóm fel. Azonban még bementem a recepciós hölgyhöz, kifizettem a szállást, és visszaadtam a szobakulcsot.
- És milyen volt a túra fiatalember? - kérdezte kedvesen.
Én csupán szúrós szemmel meredtem rá, amitől látszólag kicsit meghökkent, majd egy viszláttal ott hagytam, mit sem törődve azzal, hogy most talán gorombának tart. Hiányzott Louis, minden, ami vele kapcsolatos megszűnt számomra, nekem csak Ő számított, azonban már soha nem látom újra. Hazavezettem, bár úgy nézhettem ki, mint egy élőhalott kormány mögött, csodálkozom, hogy nem állítottak meg a rendőrök. Estére otthon is voltam, megálltam a házam előtt, és írtam egy SMS-t a srácoknak, miszerint hazaértem. Három legjobb barátom még aznap este át akart jönni hozzám üdvözölni, azonban kedvesen leráztam Őket azzal a sablon szöveggel, hogy fáradt vagyok. Viszont másnap nem úsztam meg a nagy találkozást, beállítottak mind a hárman.
- Na, hogy telt a kikapcsolódás? - kérdezte izgatottan Niall, mire csupán szúrós szemmel meredtem rá, és bementem a konyhába.
- Ennyire rossz volt? - puhatolózott Liam.
Ismét nem feleltem, nem érdekelt aggodalmuk, így is minden Louis-ra emlékeztetett, nem volt szükségem még el is mesélni a történteket. A srácok pedig beletörődtek szótlanságomba, bár Zayn ezután még puhatolózott, azonban szerencsémre leállították. Másnap taggyűlésre voltam hivatalos a cégben, ha jól emlékszem, valaki eladná a részét a tulajdonosok közül, én pedig tudtam, hogy meg fogom venni. Nem számított, milyen ramaty állapotban voltam, a munkámat kénytelen voltam végezni. Így aztán megálltam a hatalmas épület előtt London belvárosában. Az egész szinte üveg volt, a nap tündöklőn játszott rajta. Az emberek gondolataikba mélyedve siettek el előttem, nem is érdekelte Őket, ami mellettük zajlik, teljesen már korban élek én, mint Louis élt. Bele sem mertem gondolni, mi történt vele. Az épület előtt lévő tér volt az egyik legforgalmasabb ilyen hely, hát rengeteg ember tolongott mindenfele. Különböző utcazenészek töltötték itt napjaikat, gyakran láttam standokat, melyek kínálgattak valamit, adományokat gyűjtöttek, vagy éppen petíciót írattak alá az emberekkel. Nagyon ritkán álltam meg ezeknél most sem állt szándékomban, így haladtam fel a taggyűlésre.
Sikeresen telt az a két óra, melyet bent töltöttünk, megvettem a férfi részét, sikeresen megszereztem, így biztosan török felfelé a ranglétrán, talán egy nap majd egyedül irányítom a céget, de nem biztos, hogy ennek szeretném kitenni magam. Elindultam kifele, és bár boldognak kéne lennem, sokan gratuláltak, mégis még mindig össze voltam törve. Szerintem soha nem is fogom kiheverni Louis-t, mindig bennem fog élni, és magánál tartja szívem felét. Kimentem a térre, és kocsim felé vettem az irányt, de mint mindig, most is megkörnyékeztek az emberek.   
- Uram, kérem, aláírná a...? - kezdett bele egy magas férfi hang, én azonban csupán intettem felé egyet. Petíciót soha nem írok alá, így most sem hallgattam végig, mit akart a férfi.
- Hagyd, ez egy bunkó! - hallottam meg egy másik hangot.

Ettől egy pillanatra leállt a szívem, megismertem. Azonnal megfordultam, mire a két férfi lepetten pillantott rám. Látszólag mindketten alaposan végig mértek, én viszont csupán az alacsonyabbal foglalkoztam. Fehér, feszülős pólóján egy szivárványos kitűrő díszelgett, kezében fekete mappán lapok, és egy toll. Arcán aprócska borosta díszelgett, haja ezúttal, ebben a korban felfelé meredezett zselézve, míg szeme semmit sem változott, pont olyan nagy, kék íriszek meredtek rám csodálkozva, mint eddig.
- Elnézést! Mit is kérdeztek? - tudakoltam udvariasan, mire a magasabb, aki elsőnek megszólított, akit meg sem néztem, belekezdett.
- A David and Jonathan szervezet petíciót indított, miszerint a melegek szabadon házasodhatnak Angliában. Aláírná, kérem? - kérdezte, mire lepetten pillantottam rá.
Ezt nem hiszem el, ez biztosan nem véletlen! Magamban úgy érezte, a sors űz velem gonosz játékot már napok óta, de nem érdekelt, amíg újra láthatom Louis-t.
- Természetesen. - mosolyogtam Louis-ra...vagyis a hasonmására, aki ettől kicsit elpirult, majd előkapva a lapokat, nekem adta a tollat. Aláírtam, és felé fordultam, Ő még mindig megbabonázottan meredt szemembe.
- Nem találkoztunk mi már valahol? - kérdezte halkan, mire széles mosolyt villantottam.
- Nekem is ez az érzésem támadt. Harold Styles, Harry. - nyújtottam felé a kezem.
- Louis Tomlinson. - felelte, és megrázta kezem.
Szélesen elmosolyodtam. Oké, a családnév változott, de kit érdekel, ez biztosan Louis, ennyi véletlen egybeesés már biztosan nem létezik. Boldog voltam, hogy újra láthatom, és ebben a korban semmi sincs, ami gátat szabhatna nekünk.
- Nos, Louis lenne kedved meginni velem egy kávét? - kérdeztem udvariasan, mire szélesen elmosolyodott.
- Az remek lenne, 10 perc és végzek. - bólogatott hevesen.
Elnevettem magam, majd Ő is, de a szemkontaktusunk még mindig megmaradt. Akkor világosodott meg bennem minden, mire volt jó a kiruccanásom a múltba. Nem arra szolgált, hogy tönkretegyen, hanem, hogy életeket mentsen meg, hisz ha Louis nem áll le azzal a lázadással, akkor milliók hallnak meg, így viszont csupán Ő esett áldozatul miattam, ami elég nagy fájdalommal járt számomra, mégis minden rendbe jött, ugyanis ezek szerint él egy Louis az én koromban is, aki szintén meleg, ugyanúgy néz ki, jóságos, hisz petíciót gyűjt, mégpedig a David and Jonathan alapítványnak. Kell ennél több a boldogsághoz? Nem hiszem, nekem bőven elég.
 

15 megjegyzés:

  1. És én vagyok az első kommentelő*-----------*hát geci ez olyan érzés, mintha valamilyen könyvdedikáláson lennék:DDD imádtam*o*annyira tetszett hogy a középkorba találta magát Harry, és ahw imádom a középkort*o*annyira jó volt úristen!És a vége.:') imádtam, tényleg!Valami eszméletlenül tetszett mint mindegyik az itteni írásaidból!Egyszerűen imádom ahogyan írsz és hogy ilyen dolgok pattannak ki a fejedből.Imádom!Nagyon!*o*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon boldog vagyok, hogy ennyire tetszett. Remélem, egyszer majd egy könyv-dedikáláson is összefutunk, remélem, az asztal két végén fogunk összepillantani, ha érted, hogy értem. :D Köszönöm szépen, igyekszem aktívvá tenni a blogot :)

      Törlés
  2. Larry a legjobb*-*(vagyis nekem biztosan a legjobb:D)Hát ez is csodás lett:) ehhez kell aztán fantázia:D Tudtam hogy újra találkozni fognak:D

    Mariann:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is a legjobb, azt hiszem, az megy a legjobban. Örülök, hogy tetszett :)

      Törlés
  3. Rólam tudni illik,hogy rohadtul bele tudom élni magam a történeteidbe.:) És nem hiszed el de a végén,komolyan görcsbe rándult a gyomrom,persze csakis jó értelemben.
    Megint rájöttem a tényre,miszerint óriási fantáziád van,bazinagy érzéked van ehhez az egészhez.Egy csodálatos író vagy.
    Nagyon tudom értékelni,mikor egy író sokat foglalkozik a történetével és nem csak kidob valamit az olvasóknak,"Nesze,itt van,olvassá'.Csak,hogy ne unatkozz" alapon.Ehhez a történethez tényleg utána kellett nézni,látszik is,hogy alapos,profi munka:)
    Más téma:meg vagyok sértve,nem jöttél hozzám látogatóba.Pedig én tényleg vártalak,volt finom Oreo is:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, köszönöm szépen, hálás vagyok ezért a sok szép szóért. Igyekszem a tőlem telhető legigényesebb munkát kiadni a kezeim közül, ez a minimum a sok csodás dicséret után.
      Hahaha a mulasztást pedig sajnálom, majd legközelebb bepótoljuk. Ahogy a legjobb haverom mondaná: kisujj-eskü! :D

      Törlés
  4. nagyon jó, imádom a Larry történeteid, jöhet belőlük bármennyi :) ez is rohadt jó lett, bár már meg sem lepődöm :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy nincs ellenedre a sok Larry, örülök, hogy tetszett :)

      Törlés
  5. Wáóó! Ez valami elképesztő lett, mondjuk melyik nem? :) Teljesen kész vagyok, esküszöm én is ott voltam velük, láttam az egèszet magam előtt! ;) Iszonyat tehetséges vagy, neked könyvet kell írnod!!! Millióm számra fogyna, én biztos venném! ;) Megérte ismèt fenn maradni éjfélig!! :D Csodálatos vagy és irigyellek, hogy ilyen fantáziával vagy megáldva!! ;) :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira jó hallani/olvasni, hogy ennyire sikerült beleélned magad, ez király! Tervezek, de a kezdemény ellenére nem hiszem, hogy ez most lesz. Ahhoz kapcsolat kéne, amivel egyenlőre még nem igazán rendelkezem...sajnos. Köszönöm, hogy fent maradtál miattam éjfélig, de remélem, nem ment a suli rovására másnap, azt nem akarom. Köszönöm a sok szép dicséretet, nagyon jól esnek. :)

      Törlés
  6. Ztajóbüdös!
    ... Azta... Woah... Azta!
    Ez valami eszméletlen lett! Hihetetlen! Hogyan? Ez a kérdés mindig az első, amit felteszek magamnak, mikor elolvasom egy-egy sztoridat. Hogyan tudsz így írni? Hogyín tudod magad enyire jó kifejezni? Hogyan tudsz ennyi fajta sztorit kitalálni? Hogyan?
    Rengeteg a kérdés, kevés a válasz.
    De valahogy úgy érzem, hogy ezekre a kérdésekre nincs válasz. Így van és kész. Él az országunkban egy csodálatos ember, aki kiáll a saját véleménye mellett, rengeteg jóság lapul benne, egy író bújik meg minden szava mögött, állati kreatív és ezeket a hihetetlen jó tulajdonságait megmutatja a sztorijaiban. Amikkel minden ember napját, akik olvassák, boldogabbá teszi. Egy fantasztikus személyiség vagy. Egy fantasztikus ember.
    Köszönöm. Mindent.
    Puszi! xXx
    Reni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked felesleges megköszönnöd, inkább én vagyok hálás ezért a sok szép dicséretért, a felét meg sem érdemlem. Igyekszem visszaadni, amit kapok tőletek a blog aktívságával, de ez lehetetlenség. Köszönöm szépen, de nem hiszem, hogy ilyen tökéletes lennék, nem érzem annak magam. A kérdésekre pedig valóban nem tudok válaszolni, csak jön zsigerből...bár nem vagyok csiga, hogy zsigerem legyen, de ezt szokták mondani, nem? :D Egy szónak is száz a vége (vagy fordítva); nagyon szépen köszönöm ezeket a csodás szavakat, nagyon jól esnek. :')

      Törlés
  7. szia! :) Nagyon régóta olvasom a sztoriaidat, és meg kell, hogy mondjam imádtam mindegyiket! Egytől egyig!!! Nagyon, de nagyon, de Nagyon Fantasztikusan írsz, hogy könyvet irhatnál! :)
    Láttam a rajzaidat és olyan jól rajzolsz, hogy meg szeretnélek kérni rá( ha nem baj), hogy ha küldök neked gmailon egy képet le tudod-e rajzolni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszenek a sztorijaim, annak meg pláne, hogy a rajzaim is. Természetesen megcsinálom, erre a címre küld el kérlek: zsoo.12.12@gmail.com. Pontosan ugyanazt rajzoljam le, ami a képen van, vagy kell bele némi változtatás, ezt is írd már majd le benne kérlek. Várom a mail-ed. Jobbik esetben holnapra/péntekre már kész is. :)

      Törlés

Music Note 4