15. fejezet. - School for boys.

Sziasztok!

Talán ez a valaha a blogon előfordul legrövidebb bejegyzés, mely egy történetet foglal magába. Sajnálom, de jelen pillanatban ennyire futja időmből és ihletemből. Semmi sincs a fejemben, ami az íráshoz kapcsolódik. Úgy érzem magam, mint aki kiégett, és ezt nagyon sajnálom. Igyekszem rendbe pofozni magam, de túl sok minden jár mostanában a fejemben, és jött közbe. Ezek közül a két legfontosabb egy-egy szerzeményem, melyeket most kaptam/ érkeztek meg. Tudjátok, hogy bele lehet merülni az olvasásba, na én most így érzem két mesés könyvvel a kezemben.

És KÖNYVAJÁNLÓ! Az egyik a Shannon Messenger - Vihar szeli ketté, aminek még csak a felénél tartok. Rebeccá-tól, a legjobb barátnőmtől kaptam késve a névnapomra, ugyanis rendelte, és most érkezett meg. A másik könyvem pedig ma jött meg UK-ból, ugyanis angol nyelven rendeltem. Ez Timothy Kurek - The cross in the closet (Kereszt a szekrényben). Ez olyan témát dolgoz fel, amit itt is olvashattok a blogon. Egy vallásos fiú próbálgatja az életet, és megnézi, milyen melegnek lenni, aztán benne ragad. Mindenkinek ajánlom mindkét könyvet.

A részhez pedig jó olvasást!

                                                                                                                      xoxo    Zsoo

A busz akármennyire is nem akartam, lassan közeledett az iskola fele. Azt hittem, ez a kirándulás végre szabaddá fog tenni kis időre, ellenben még nagyobb kötöttséget adott, mint eddig. Most még a nyakamon maradt két srác is, akik fülig belém zúgtak nemünk ellenére. Ezt nem tartottam okos dolognak, hisz egy év és elhagyjuk a sulit, soha többé nem találkozunk. Valószínűleg mind másfele megyünk szüleink kívánságát követve, soha nem lesz olyan életünk, amilyenre vágyunk, vagy gyermekként álmodozunk.

A busz megállt, majd megragadva a csomagom, vonszoltam fel magam a megfelelő szobához. Az ajtón át kiszűrődött Niall ízes nevetésre, melyet nem volt lehetőségem hallani már napok óta. Ő mindig is hangosabb volt, mint a többiek, csoda, hogy eddig alig kaptunk büntetést.

Benyitottam az ajtón, mire két lepett, izgatott szempár szegeződött rám. Úgy éreztem az elmémbe látnak, és pontosan tudják, mi történt a versenyen. Az arcom lassan vörösesbe váltott, amint átfutott az agyamon, mit szólnának, ha megtudnák a dolgokat. Biztosan elítélnének, és ezt nagyon nem akartam.

- Harry! Szia! - pattant fel egyből Niall, és a nyakamba ugrott.

Megöleltem vékony hátát, de az én erősségem aligha volt fogható az Ő szorongatásához, mellyel kis híján a szuszt is kipréselte belőlem.

- Na, milyen volt a verseny? - ölelt meg Liam is.

Bevittem a cuccom, és miközben kipakoltam, Ők leültek az ágyak szélére, és izgatottan várakoztak, hogy meséljek.

- Másodikak lettünk. - rántotta meg a vállam, miközben nekik háttal folytattam a pakolást.

- És a versenyen kívül? Mit csináltatok a börtön falain kívül? - kérdezte Niall izgatottan.

- Biztosan buliztatok. - mondta Liam halkan, de olyan hangsúllyal, amely mögött éreztem, rejlik még más is, ami nem a hétvégére vonatkozik. Azonban arra gondoltam, talán én képzelek bele túl sok mindent, és Niall-nek se tűnt fel, így nem agyaltam ezen többet.

- Igen, előfordult. - feleltem semlegesen.

Nem állt szándékomban erről beszélni, ellenben Ők tettek róla, hogy rákényszerüljek. Szorgalmasan faggattak, de valahol érthető, hisz a helyükben én is várnám az izgalmas történeteket.

- És jó volt? Nagyon berúgtál? Összehaverkodtatok másokkal? - húzta fel a lábát törökülésbe Niall, mint egy izgatott tinilányka.

- Igen, igen és igen. - feleltem közömbösen.

Reménykedtem benne, hogy feltűnik nekik kedvtelenségem, és ahelyett, hogy tovább strapálnának, inkább békén hagynak. Mondjuk; folytathatnák a tanulást, vagy fene tudja, mit csináltak éppen.

- Harry, minden rendben? - kérdezte Liam, amire végképp nem számítottam. Nem akartam, hogy ilyen irányba terelődjön beszélgetésünk.

- Persze. - pillantottam rájuk vállam fölött szekrényem előtt szorgoskodva.

- Biztosan? Tényleg furcsa vagy. Baj történt? - kérdezte Niall is óvatosabban.

Semmi kedvem nem volt erről beszélni, és valahogy úgy éreztem, védekeznem kell. Mintha megvádoltak volna alaptalan dolgokkal, mondjuk, hogy meleg vagyok, pedig semmit nem is tudnak az egészről. És mint tudjuk; a védekezés a legjobb támadás.

- Nincsen semmi gond, oké? - akadtam ki, és erősen vágtam be a szekrény ajtaját, miközben feléjük fordultam.

Az arcukon sokk és döbbenet játszott, talán még soha nem láttak ilyen támadónak az elmúlt évek alatt. Tény, hogy nem ilyen a személyiségem, mégis most úgy éreztem, menekülnöm kell, nem volt szabad megtudniuk a történteket.

Mérges pillantásokkal illettem Őket, mintha csak tehetnének arról, amit Zayn és Louis tett, de végképp semmi közük nem volt hozzá. Engem azonban sikeresen az őrület szélére sodort a két srác tette a hétvégén, alig bírtam önmagam maradni annyi minden kavargott a fejemben.

- Sajnálom, én... - hebegtem sóhajtva.

A hajamba túrtam, és leszegtem a fejem. Nem bírtam látni döbbent arcuk. A szekrénynek dőltem, jól esett érezni a hideget hátamon. Nem volt kedvem tovább járni az edzésekre, azonban kénytelen vagyok. Nem akartam többé látni a két srác arcát, nem vártam tőlük tovább semmit sem. A legjobb lenne, ha békén hagynának, azonban az is fájna tekintve, mennyire megszerettem Őket, mint barát.

- Ó, gyere ide! - sóhajtott fel Niall.

Sebesen felkelt, és magához húzott egy ölelésre. Ezen az átkozott helyen ez megszokott volt, tekintve, hogy mindannyian kibuktunk igen gyakran. Ilyenkor itt voltunk egymásnak. Talán Liam-et láttam még alig ilyen állapotban, éppen csak kétszer még kilencedikben, amikor ez az egész új volt mindannyiunknak. Niall igen instabil lélek, Őt gyakran kell az ölelésembe zárni, de ez soha nem okozott gondot.

Jól esett érezni most is védelmező karjait, még ha kisebb termet is volt nálam. Néha nem a méret számít, hogy az illető védelmezzen és eltakarjon a világ elől, sokkal inkább a jellem, a személyiség. Niall pedig tökéletesen az az ember volt, aki bármikor képes olyan pozitív energiával megajándékozni, hogy kezdett optimistábban látni a világot, és mintha egyből könnyelműben vennéd a problémákat. Ezt szerettem benne a legjobban.

Nem kellett sok, Liam is csatlakozott hozzánk, aminek felettébb örültem. Ő olyan volt, mint egy pihe-puha mackó, amit addig lehet szorongatni, ameddig csak kedve tartja az embernek. Ő már robosztusabb volt, mint Niall, így a karjaiban is biztonságban érezhettem magamat, míg Niall nyugtatott karom lágy cirógatásával.

Ők mindig mellettem voltak, történjen bármi ezen a helyen, és nem akartam elveszteni barátságukat és törődésüket olyan butaságok miatt, mint két pasi csókja. Jobbnak éreztem hallgatni róla, és talán soha szóba se hozni. Addig legalábbis biztosan nem, amíg magamban le nem rendezem a hozzá fűződő érzelmeket, gondolatokat, kételyeket. Később pedig talán már nem is lesz aktuális. Minden esetre most rám fért a támogatás, minden szebb lett kicsit.