Oldalak

2014. június 25., szerda

20. fejezet. - School for boys.

Sziasztok!
Ez a fejezetet kivételesen ismét időzítőnek köszönhetitek. Ezen a héten nyaralunk, és Anyáék minden apróságot figyelembe vettek, csupán a wifit nem. Nekik nincs rá szükségük, én viszont meghalok. A lényeg, hogy nem hagylak titeket rész nélkül, és amikor hazaérek, biztosan tele leszek sztorikkal. Egy hétig, wifi nélkül csupán írni tudok laptopon.
Úgy látom, az előző nem nagyon nyerte el a tetszéseteket, remélem, ez jobb lett.
Jó olvasást!
                                                                                                                                             xoxo    Zsoo



Az ölembe ejtett kezemet tudtam csak bámulni. Nem mertem felnézni, vagy egyáltalán más fele figyelni. Lassan már kezdett kínos lenni a csend, és éreztem magamon a kíváncsi tekintetet. Most éppen én vagyok a szemle tárgya. Tudtam, hogy Zayn és Louis biztosan tartja a szemkontaktust, de nekem és Niall-nek ez nem ment.
- Uraim! - szólalt meg végül a hölgy, akit mindenki úgy ismert; igazgató asszony. - Az iskolánknak évszázados hírneve van, és azt hiszem, ezzel tisztában lennének, ha parányi figyelmet fordítanának a környezetükre vagy tanulmányaikra. Maguknak ezt egy éjszakába telt tönkretenni. Erről zeng a sajtó világszerte, arról nem is beszélve, hogy egy társukat életveszélybe sodorták. Tisztában vannak vele, mekkora bűnt követtek el? - támaszkodott asztalára.
Háta olyan egyenes, hogy szerintem gyermekkorában botnyelet rejtett ruhája alá, így tartása tökéletes lett. Haját szabályos kontyba fogta, egy rakoncátlan tincs sem jutott ki. Arcán gondterhelt ráncok mutatkoztak, de ez azóta így van, amióta az eszemet tudom. Kosztümjén egyetlen kivetnivalót sem találtam, kereshettem volna nagyítóval akkor sem. Igazi igazgató jellem, és tudtam, hogy most magában őrjöng miattunk.
- Az iskola és az én felelősségem lett volna, hogy az ide került diákokra figyelmet fordítsunk, és mindent megadjunk nekik köztük a biztonságot. Ehelyett pár kölyök kijátssza fejlett biztonsági rendszerünket csupán, mert egy kis mókára vágynak? - támaszkodott az asztalra.
Összerezzenek, mikor hirtelen kitolja székét, és feláll még mindig az asztalra támaszkodva előttünk. Éreztem, hogy akárhogy is próbálja visszafogni dühét, haragját, az lassan elszabadul, és rajtunk csattan...a bűnösökön.
- Árulják el, miért tették? - kérte maga előtt összefonva karjait.
Én óvatosan fellestem rá, így komoly tekintetével találtam szembe magam, mely csillogott a haragtól. Ezt nem ússzuk meg, egészen biztos vagyok benne. Oldalra sandítva megfigyeltem, amint Zayn és Louis kitartóan tartják vele a szemkontaktust, nem éreztek félelmet, vagy ha mégis, rájöttek, hogy már úgyis mindegy.
- Hogy olyanok legyünk, mint a többi korunkbeli. - felelte Louis komoly hangon.
Lepetten pillantottam fel végre, és rá szegeztem tekintetem. Oké, igaza volt, de nem hittem, hogy ezt valaha is az igazgató szemébe fogja mondani. Azonban, ami ezután jön, azt végképp nem sejtettem.
- Pont olyanok, mint a korukbeliek. Lázadnak valami ellen, ami éppen kapóra jön. - csóválta meg fejét a hölgy, miközben keresztbe fonja maga előtt karjait.
- Nincs igaza! Jogosan tettük ezt! Nézzen már szét! Ezen a helyen semmi nincs, ami a mi érdekünket szolgálná, csupán a tanulás. Nem mehetünk sehova, még hétvégén sem, nem ismerkedhetünk, nem szórakozhatunk! Még akkor is büntetést kapunk, ha a szobaajtót becsapja a huzat! - állt fel Zayn ingerülten, és kiakadva hadonászott kezeivel, miközben nem sokkal, de feljebb emelte hangját.
A szemem kikerekedett, akkor hihetetlen büszkeséget éreztem a két fiú iránt, amiért ezeket az igazgató szemébe merik mondani. Talán tisztában vannak vele, hogy ígyis-úgyis el fogják Őket tanácsolni, hát miért ne mehetnének el méltósággal?! És teljesen igazuk volt.
- Ne beszéljen így velem, fiatalúr! Majd, ha direktorrá, de minimum doktorrá szakosodik, akkor esetleg tehet javaslatot, hogyan végezzem a munkám, addig nincs rá jogosultsága. Ezek mind a maguk érdekeit szolgálják, biztonságban tartjuk magukat. - emelte feljebb a nő is a hangját.
Még soha nem hallottam Őt így beszélni, azt hittem acélos idegekkel rendelkezik. Hát, úgy tűnik, mégsem.
- Vagy inkább börtönben! - jegyzi meg Louis kihívón.
- Nézze, nem érdekel, mit gondol erről. Mr. Payne-t is azért küldte ide Édesapja, hogy megóvjuk, itt el tudott rejtőzni, biztonságban volt. Nem árthattak nekik, az iskola falain belül nem tudtak a közelében férkőzni ellenségeik, azonban maguk kivitték innen, és egyből meglett a baj. Nincs joguk kritizálni a pedagógusok, professzorok munkáját, míg fel nem fogják, maguk miben vétkesek! - nézett ránk határozottan.
Mély levegőt véve vette le teljesen a hangját, ismét normálisan lélegzett, és tekintete is visszanyerte eredeti tompa fényét. Leült asztalához, majd egy mogorva intéssel jelezte Zayn-nek, hogy szintén helyet kéne foglalnia.
Eddig is tisztában voltam vele, hogy Liam eltűnése a mi hibánk azonban(!) eltökéltem magamban, hogyha más nem is képes, nekünk meg kell találnunk. Ha mi juttattuk ilyen helyzetbe, ki kell szabadítanunk.
- Azonnal hatállyal felfüggesztem tanulmányaikat nagyra becsült iskolánkban. Reménykedjenek benne, hogy a szülők nem fogják kivenni gyermekeiket innen, ugyanis akkor bíróságra visszük az ügyet. Az iskolának meg kell őriznie hírnevét! Amíg a nyomozás le nem zárul, engedélyezem, hogy a kollégiumban lakjanak, de át kell költözniük egy másik szárnyban. A tanulókkal való minden érintkezés tilos. A munkájuk csupán annyi, hogy a helyi erők nyomozását legjobb tudásuk szerint segítik. - nézett végig rajtunk olyan komolysággal, mint még soha senki.
Azt hittem, elégek tekintete alatt, perzselt. Leszegett fejjel indultam meg ki, amikor intett. Tudtam, hogy tennünk kell valamit, és még mielőtt az elő-helyiségből is kilétünk volna az őrök kezébe, a srácok felé fordultam.
- Meg kell találnunk Liam-et! - suttogtam halkan.
Mindannyian azonnal, határozottan bólintottak. Ebből arra következtettem, hogy Ők is hasonlón törték fejüket. Kezünkbe vesszük a nyomozást, a rendőrök ehhez túl hülyék, tegnap este sem hitt nekünk az a szerencsétlen fánkzabáló. De nekünk esélyünk van megtalálni Őt, és mindent megteszünk érte.

*Liam*
A fejem sajgott, úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Köhögni kezdtem, amikor észleltem, mennyire kiszáradt torkom. Szemeimet tonnás súlyok húzták felfelé. Éreztem nyakamon valami meleg, már kicsit száradt folyadékot, ahogy lefelé folyik pólóm alá. Azon a ponton sajgott a fejem, biztosan ott ütött le ez a marha. Kezemmel oda akartam nyúlni, hogy biztos legyek dolgomban, azonban azok magam mögé voltak rögzítve ültemben. Ekkor pattant ki szemem, és néztem szét a szobában. Homályosan láttam, kellett kevés idő, míg kitisztult a kép előttem. Egy teljesen üres helyiségben találtam magam, a falak omladoztak, míg én egy egyszerű széken ültem középen. Lábaim, ahogy kezeim is a székhez voltak rögzítve. A gyorskötöző vágta bőrömet, ahogy próbáltam kiszabadulni.
Rossz előérzetem volt azzal az estével, és sajnos bejött. Tudtam, hogy nem lenne szabad kockázatot vállalnom, azonban ismét megtörtént. 6 éves koromban jöttem rá elsőnek, mennyi veszélynek vagyok kitéve. Előtte nem vettem komolyan Apa intéseit, miszerint "ne beszélj idegenekkel", "ne kószálj el egyedül sohasem". De azon a tavaszi napon a játszótéren megértettem. Emlékszem, mindig panaszkodtam, hogy nem szeretem azt az akkor hihetetlenül magasnak tűnő férfit, akit Apa mellém állított, hogy vigyázzon rám mégis. Nem tudom, akkor hova tűnt, talán neki is baja esett. Minden esetre én a csúszdán másztam felfele, boldog voltam, nevettem, azonban más inkább tekintetett tökéletes áldozatnak. És megtörtént. Két erős kar kapott le a csúszdáról, én azonnal kiabálni kezdtem, de befogta a számat, alig tűnt fel pár embernek. Akkor hihetetlen erősségűnek tűntek azok a karok, melyekkel lefogott, mellkasom fájt a nyomástól. Beültünk egy autóba, cukorkát adott, és azt mondta, minden rendben van, meglepjük Apát. Kétkedve néztem rá, nem fogadtam el tőle az édességet, ki akartam szállni. Nem engedte. Akkor ütöttek meg életemben először. Nem tudtam, mekkora ereje lehet egy embernek, állkapcsom reccsent egyet, az ajtónak estem, fejem bevertem az üvegbe, majd minden elhomályosult.
Csupán egy 6 éves kisfiú voltam. Az egyik pillanatban még mindenki szerint egy angyal tökéletes hanggal, a másikban már áldozatként tekintenek rám. Nem fogtam fel, mi történik, igazából a napok felére nem emlékszem, amiket ott töltöttem, de biztos sok volt, ugyanis nyár eleje jött, mikor újra visszatértek emlékeim. Apa sokat fizetett ezért egy pszichológusnak, de az elrablásom napja felszínen maradt. Az túl élénken élt bennem. Nem tudom, mit tettek velem, de csúnya sérüléseim voltak, melyektől évekig sírtam, mikor megpillantottam helyüket. Apa nyugtatott, és utána tanítani kezdett szabadidejében, hogyan védhetem meg magam. Felnéztem rá, Ő minden tökéletesen csinált. Akkor úgy nézett ki, mint egy hős, aki minden módon képes verekedni, és bánhatja, aki szembe mer szállni vele.
15 éves koromban egy plázában ismét megpróbálták, mikor egyedül várakoztam oldalt, azonban azt nem tudták, hogy már nem az a 6 éves kisfiú vagyok, aki képtelen megvédeni magát. Nagyon is ment, és addig feltartóztattam őket, míg Apa meg nem érkezett, ugyanis a barom támadóim nem sejtették, hogy Apára várok éppen a pláza mellett. Szerencsém volt. Akkor kerültem ide. Megbeszéltem Apával, és tudtam, hogy neki így lesz a legkönnyebb, szóval nem akartam neki még nagyobb nehézséget okozni. Eltökéltem, hogy tökéletes leszek, olyan fiú, akivel sosincs baj, hogy legalább velem ne legyen eggyel több gondja.
Anyával mi van? Halovány emlékeim vannak egy szőke, gyönyörű hölgy ölelő karjairól, és dús ajkáról homlokomon. Ennyi maradt meg róla, de ezek is lassan feledésbe merülnek. Régen találtam egy képet róla Apa fiókjában, nem lett volna szabad ott kutakodnom. Anya meseszép nő volt. Karcsú, modell alkat, szőke haja hullámosan omlott vállára, ajkai vörösen csillogtak, szeme tengerkék volt. Nem rá hasonlítottam, inkább Apára, de az orrom Anyáé. Bár nem ismertem, tudtam, hogy nagyszerű ember volt. Apa amiatt halt meg Ő is. Őt nem sikerült megmentenie, mint engem. Sokáig okolta magát érte, én ebből semmit nem vettem észre, akkor még alig töltöttünk időt együtt Apával. Ez még 6 éves korom előtt történt.  

Hangokat hallottam közeledni a velem szemben lévő ajtó felől, melyek kizökkentettek gondolataimból. Elgondolkoztam, hogy melyik lenne a jobb; ha alvást színlelnék, vagy ha egyenesen szemükbe néznék, és megmutatnám, hogy nem félek tőlük. Az utóbbi mellett döntöttem, így mikor kivágódott az ajtó egy elszánt tekintettel találták szembe magukat, melytől elégedett, ördögi vigyor kúszott mindkét férfi ajkára. 

4 megjegyzés:

  1. Jajj, szegény Liam, nagyon féltem! Remélem sikerül megtalálniuk! :) Imádom, ez a történet fantasztikus, nem tudom mi lesz itt még, de nagyon várom a kövit! :)
    Jó nyaralást, érezd jól magad! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, lesz még pár meglepetésem, annyit mondhatok :)

      Törlés
  2. Úristen Leeyum!!! Neee, nem akarom, hogy bántsák, eleget szenvedett már kiskorában, miért kell folyton ezt csinálni! Annyira szar, hogy ha valakit bántani akarnak, akkor mindig a szeretteit bántják, hogy jobban fájjon. És még mindig nem tudom, hogy mit csinál az apja. Ez annyira idegesítő.
    Hajrá srácok, sikerülni fog, gyerünk! Megtudjátok menteni Liam-et!!
    Nagyon imádlak Zsoo, jó nyaralást a családoddal. :)
    Puszi!! xXx
    Reni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hahaha örülök, hogy ennyire tetszett, hamarosan az is kiderül, de nem akarok a dolgok közepébe vágni még. Köszönöm szépen, én is imádlak titeket hahaha :')

      Törlés

Music Note 4