24. fejezet. - School for boys.

Sziasztok!

Még max. 2-3 rész van vissza, remélem, tetszik majd a sztori vége. Izgalmas, hosszú részt hoztam nektek, de bele akartam sűrítenie ezt egy bejegyzésbe.

Várom véleményetek! Jó olvasást!

                                                                                                                                             xoxo    Zsoo

  

*Harry*

Az eső kitartóan esett még délután is, amikor még aznap kifele bámultam az ablakon. Azon gondolkoztam, Liam apjából kinézném, hogy chipet ültet fia nyakába, mint a kutyáknak, így mindig tudja, hol van. A délelőtti találkozás Mr. Payne-nel megviselt, és újra felkeltette bűntudatomat. Mindannyian a szobában próbáltuk elütni az időt. Niall egy könyvet olvasott, Zayn elaludt, Louis a telefonján játszott valamit, én pedig bámultam kifele az esőbe. Szerettem nézni az ablakon lecsorgó vízcseppeket, hallgatni a monoton kopogást, figyelni a nedvességtől megterhelt fák csillogó leveleit. Megnyugtatott.

A hosszú percek azonban elröppentek, mikor mind egy emberként rezzentünk össze Zayn éles csengőhangjára, mely kettévágta a csendet. Álmosan morogni kezdett, majd oldalra nyúlt telefonjáért. Félig felnyitott szemekkel leste meg a képernyőt, majd amikor meglátta a nevet, hirtelen ült fel, az álom kiszökött szeméből. Érdeklődve figyeltem, mi lehet olyan érdekes, míg Louis előre is dőlt, és oldalra dobta telefonját.

- Troy? - szólt bele Zayn, amitől a remény hatalmasra nőtt bennem. Mind bíztunk benne, hogy a fiú jó hírekkel szolgál, azonban nem hallottuk beszélgetésüket. Zayn szeme ellenben igencsak csillogni kezdett, amitől a szívem hevesebben dobogott, ajkaim kiszáradtak. Megragadott egy papírt, majd írni kezdett rá, így vállával és fülével tartotta a telefont. - Köszi, Haver, király vagy. Hálánk üldözni fog. Tovább nem szeretnénk, hogy belekeveredjetek, így is nagy segítséget nyújtottatok. - magyarázta Zayn immáron széles mosollyal. Ebből arra következtettem, hogy Liam megvan, életben van, és meg tudjuk menteni. 2 percig még beszéltek valamiről, pontosabban csak Troy, Zayn pedig néha leírt valamit, aztán elköszöntek, és letették.

Azonnal kérdőn dőltem előre ágyamon, és vártam a magyarázatot, ahogy Louis és Niall is. Zayn széles vigyorral fordult felénk, így már tudtam, remek hírt kapunk.

- Csak egy nagy fekete autót találtak az egész városban. A ház romos, és eddig érintetlen volt. Az erdő szélén van, a város legutolsó utcájában. A kert egybe nyílik a szabaddal, quadokat láttak, szóval felkészültek arra, ha az erdőbe kell menekülniük. Régi ház, tehát az ablakaik kevesek és kicsik. Minden jel szerint az lesz az a ház. - bólintott határozottan beszámolója után.

Először fel sem fogtam, amit mond. Az agyam értelmezte ezeket a tényeket, majd lelki szemeim előtt megjelent Liam meggyötört arca, ahogy az egyik szobába zárták. Nem tudtam elképzelni, mit tettek vele, de reménykedtem a legjobbakban. Amikor végre kezdett tudatosulni bennem, mi is lehet ennek a következménye, hirtelen eszméltem. Arcomra széles vigyor kúszott, azonnal felpattantam, és kabátom felé vettem az irányt.

- Várj, Harry! - ragadta meg a karom Louis, én pedig azonnal megpördültem, majd hátrébb álltam a váratlan érintés alól kibújva. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzájuk a reggeli "édes hármas" után. Ezt látva kicsit elkomorodott, majd félretéve ezt, beszélni kezdett.

- Még azt sem tudjuk, hol van. Először el kéne tervezni az egészet, mert ha csak úgy odaállítunk Liam-et és magunkat is veszélybe sodorjuk. - magyarázta komolyan szemembe nézve.

Be kellett látnom igaza van, így lehajtott fejem megcsóváltam, minek hála göndör tincseim ugrálni kezdtek kicsit. Louis lágyan fonta körbe ujjaival csuklómat várva, ellenkezem-e. De nem tettem, így lehúzott maga mellé az ágyára. Combunk összesimult, de meglepő módon nem éreztem magam kényelmetlenül.

Kezdetét vette az ötletelés, mit kellene csinálnunk. Niall is átült Zayn mellé, így egymással szembe tudtunk helyezkedni.

- Szerintem szólnunk kéne Mr. Payne-nek. Ők szakemberek. Többet tudnak tenni, mint mi, négyen. - javasolta Niall.

- Igen, ezt kéne tennünk, de nem tudhatjuk biztosra, valóban ott van-e Liam, vagy csak félrenézték Troy-ék. Ha rosszat mondunk, még jobban hátráltatjuk a nyomozást. - fektette le a tényeket Zayn. Így kimondva, már nem hangzott olyan jól, mint szerettük volna.

- Akkor mit kéne tennünk? - kérdeztem ismét kicsit reményemet vesztve, hisz valóban nem biztos, hogy az éppen Liam fogva tartóinak menedékhelye.

- Szerintem este el kéne mennünk oda, és szétnézni kicsit. - javasolta Louis.

Én személy szerint igencsak megdöbbentem, nem állt szándékomban keresztbetenni a zsaruknak, mikor már így is elég kárt okoztunk. Hisz ha kiszúrnak minket, hogy ott ólálkodunk, még nagyobb bajba sodorhatjuk Liam-et, és talán már nem hajlanak majd arra az alkura azért a pendrive-ért.

- Ez jó ötlet! - egyezett bele Zayn azonnal.

Én és Niall szenvedő fejet vágtunk, nem szívesen mentünk volna oda, de a srácok szemében elszántság égett, és ha ez kell ahhoz, hogy Liam-et megmentsék, akkor legyen!

*Liam*

Az egyik fickó benézett hozzám, én azonban alvást színleltem. Elhitte, hogy fej lógatva bóbiskolok, mint a lovak, így aztán becsukta az ajtót, hallottam távolodó lépteit. Felrémlett gyermekkoromból Apa félhomályban derengő arca, amikor esténként benézett hozzám, a szobába. Néha összetalálkozott tekintetünk, olyankor mellém ült, és betakargatott, hogy aludjak. Néha viszont szintén alvást színleltem, így volt alkalmam pilláim között meglesni, amint szeretettel elmosolyodik, majd halkan húzza be az ajtót. A kilincs másodpercekig emelkedett lassan, hogy véletlen se kattanjon, amire felkelhetek. Ellenben ez a férfi nem törődött vele, hogy csendes legyen.

Amint elment, kipattantak szemeim. Nem volt ablakom, a sötétben ültem, ami tökéletes volt, tekintve, hogy ha az ember látása a minimálisra csökken, a többi érzékszerve - főleg a hallása - felerősödik. Csupán körvonalakat láttam magam előtt, de ez épp elég volt. Betéve tudtam, hol az ajtó. A végtagjaimba az egész napos mocorgásnak hála nagyjából visszatért az élet, de így sem voltam benne biztos, hogy négy nap után képes vagyok felállni. Minden a szerencsén múlt.

Ekkor jött el a nehezebb része. Várakoztam, míg úgy éreztem, elég mélyen aludhat az a két barom. Mi értelme lenne őrködniük, amikor már eltelt négy éjszaka, én mégsem tudtam szabadulni? Vagy csak nem akartam, mert abban reménykedtem, hogy Apa meg tud menteni anélkül, hogy oda kéne adnia azt a pendrive-ot. Féltem, hogy ismét kárt tesznek bennem, így nem maradhattam itt további napokra.

A legnagyobb hiba, amit elkövettek, hogy ezt a nyikorgó, ócska, öreg széket választották fogva tartómul. Lassan kezdtem billegni, és csak reménykedtem, hogy nem hallják meg mocorgásom. Abban reménykedtem, hogy képes vagyok összetörni, ha elég erősen hátravetem magam. Ha megfelelő darab törik el, akkor szabadulni tudok. Ellenben ez a legkockázatosabb, amit valaha is csináltam tekintve, hogy a reccsenésre felkelhetnek, és az sem biztos, hogy kijutok azon az ablakon, ami a folyosó végén van, vagy ezen az ajtón előttem - bár ennek a zárnak nem hallom soha a kattanását. A vihar mellettem állt, az eső kopogása, a villámok és dörgések között könnyen összetéveszthetik félálomban annak hangjaival.

A billegésem egyre nagyobb kilengést kapott, a fa ropogva adta meg magát akaratomnak, én pedig erőteljes felsőtest mozdulatokkal adtam még nagyobb ívet megtett körívünknek. Végül a szék lába kicsúszott, én pedig hatalmas erővel értem földet a hátamon. Vesémbe és gerincembe fájdalom nyilallt - a combomról nem is beszélve -, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Mozgatni kezdtem végtagjaimat figyelve, hol tört el a szék, ugyanis a hangokból ítélve valahol biztosan. Csak azért imádkoztam, hogy a kezemen törjön el, és ne a lábamon. Azonban legnagyobb szerencsémre a jobb kezem szabadnak bizonyult. Így azzal azonnal a balhoz kaptam, majd kiszabadítottam a gyorskötözőből, melyet egyszerűen le tudtam csúsztatni a szék karfájáról hála a törésnek. Lábaim szabaddá tétele gyerekjáték volt két kézzel, hamar kész lettem. Megkapaszkodtam a falban mellettem, és talpra húztam magamat, amilyen gyorsan csak tudtam. A fejem sajgott, szédültem a hirtelen jött mozgástömkelegtől, azonban az adrenalin tett róla, hogy ez háttérbe szoruljon.

Sebesen indultam meg az ajtó fele, majd halkan nyomtam le a kilincset. Legnagyobb megkönnyebbülésemre az ajtó kinyílt, így kilestem rajta. Minden nyílászáró be volt csukva, mely a folyosóról nyílt, ahova néztem. Az egyik mögött Ők lapulnak, azonban nem állt szándékomban belesni mögéjük. Halkan osontam végig a folyosón, nagyon ügyeltem, nehogy egy deszka is megnyikorduljon bicegő lábaim alatt ebben a régi házban. Biztos vagyok benne, hogy egy idegszálam megsérült a kínzás során, ugyanis a bal lábam elég nehezen mozgott, sántítottam rá, és kínokkal járt, ha rá kellett helyeznem a súlypontot. Elértem az ablakhoz, majd erősen remegő ujjakkal kezdtem kinyitni, hátha sikerrel járok, és nincs beragadva. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne ziháljak, ugyanis a tüdőm egyre nagyobb mennyiségű levegőt igényelt. Ajkaim - ha ez lehetséges - még jobban kiszáradtak, mint eddig.

Régimódi ház révén egy duplaablakkal kellett szembenéznem, amelynek belső ablaküvege hamar megadta magát nekem. Halkan tártam ki, de elkerülhetetlen volt egy halkabb kattanás. Idegesen pillantottam hátra, de a folyosó még mindig ijesztő sötétségbe burkolózott, melyet csak néha-néha tört meg a villám fénye. Amolyan horrorfilmbe illő helyzet uralkodott, amikor a szerencsétlen áldozat - vagyis én - egyre inkább hátrafele nézeget, nehogy ott álljon egy árnyék. Megadta magát nekem a második ablak is, azonban ez már nagyobbat roppant. Kitártam, így szabad kijárásom lett az udvarra. Hátrapillantottam, és akkor megtörtént, ami a horrorfilmekben is szokott; ott állt egy alak az egyik ajtóban, és döbbenten nézett rám. Hamar dühösbe fordult át tekintete, én pedig nem akartam megvárni, mi jön ezután. Hamar kimásztam az ablakon, közben hallottam kiabálását társának, majd egyre közeledő lépteit.

Az eső pillanatok alatt eláztatta ruháimat, a hideg a csontomig hatolt, és meg kell mondanom, felettébb jól esett megégett bőrfelületemnek. Sántítva, lassabban, de rohanni kezdtem a kert vége fele, az utca irányába. A lámpák halovány, esőtől eltorzított fénye megvilágította beesett arcomat, mely most kipirult a bennem áramló adrenalintól. Éreztem a siker ízét a számban, azonban ekkor egy lövést hallottam meg.

Lelassítva érzékeltem mindent. Már az utca szélén jártam, szinte ki léphettem volna a kidőlt kerítés vonalán, amikor előre lökött az a megmagyarázhatatlan erőhatás, mely fájdalommal nyilallt bele jobb vállamba. Egy pillanatra felüvöltöttem, majd ez azonnal elhallgatott. Nyögésekkel kísérve akartam feltolni magam ép kezemmel térdelésbe, hogy jobban szemügyre vegyem az engem ért lövést. Tisztában voltam vele, hogy a jobb vállam nem olyan kritikus pont. Vagy nem akartak megölni, vagy nem jól látott az esőben, és elhibázta a lövést. Léptek tocsogása hallatszott egyre közelebbről bal oldalam felől, majd egy erős rúgás érte azt az oldalamat. Oldalra gördültem fájdalmasan nyögve, így szembe találtam magam a néger elrablómmal, kinek jobb kezében egy fegyver füstölgött.

A társa mellette közeledett, majd mikor hozzám ért, hajamba markolva felrántott térdelésbe. Kénytelen voltam tenni, ami kér, miközben ép kezemmel hajtincsemet szorító ujjaihoz kaptam. Fájdalmasan összeszorítottam a szemem, és a halálfélelem kezdett hatalmába keríteni. Elcsesztem az egyetlen esélyem, ami megadatott a szökésre. Ezek nem olyan fickók, akik ezek után még életben hagynak. Sokkal inkább megölnek, aztán majd a cserénél holttestemet nyújtják át Apámnak a pendrive-ért cserébe. Azért kíváncsi lennék, ki a megbízójuk, ki akarja ennyire azokat az információkat.

- Én mondtam, hogy velünk ne kezdj ki, Kölyök! Tudod, még soha nem találkoztam ilyen vakmerő, öngyilkos hajlamú áldozattal. Sajnálom, hogy meg kell ölnöm téged. - csóválta meg a fejét lenézőn, majd a fegyvert homlokomhoz nyomta.

Pár pillanatig, míg megfelelő távolságban volt a pisztoly, volt alkalmam farkasszemet nézni a hangtompított csővel. Őszintén szólva, nem rémített meg a látvány, sokkal inkább elszántságot éreztem. Méltósággal akartam meghalni. Ujjairól, valamint a fegyver matt-fekete burkolatáról kövér esőcseppek hulltak alá a talajra. Arcomon szintén nedvesség folyt végig. Frufrum homlokomhoz tapadt, fejtetőmön feszített a bőr hajam tépésétől. Ruháim nehéz súllyal húzták lefelé testemet, engedelmeskedve a gravitációnak.

Lehunytam a szemem egy hosszabb pillanatra, amikor láttam, hogy ujját a ravaszra helyezte. Azt mondják az embernek ilyenkor lepörögnek szeme előtt az emlékek, nekem azonban nem történt semmi ilyen. Úgy éreztem, elárultam Apát és a srácokat, csalódást okoztam, amiért nem sikerült megszöknöm innen. Nem voltam túl erős, és a halállal tovább menekülök az elől, hogy gyászoló szeretteim szemébe nézzek majd, valamint a bosszút forraló Édesapámat visszatartsam az ostobaságtól.

És ebben a minutumban egy tompa puffanás törte meg a monoton zuhogást, de nem az a fajta, amelyet a fegyver ad ki. Sőt a pisztoly lecsúszott homlokomról, így szemeim kipattantak. Az előttem álló néger férfi összecsuklott, mögötte Zayn állt egy vasrúddal kezében. A szemeim kikerekedtek, majd ezután rögvest a másik elrablóm keze is lehullott sajgó hajtincsemről. Sürgősen néztem hátra, így megláttam Harry-t is egy kerékkulccsal, amit nem tudom, honnan szerzett, bár ezen a kertnek becézett szemétdombon rengeteg rozsdás fémhulladék hevert. Harry kezei közül kihullott a rögtönzött fegyver, majd hozzám térdelt nem törődve a sárral, és magához húzott. Fájdalmasan felnyögtem, így eltolt magától. Jobb vállamhoz kaptam melyből erősen szivárgott a vér, de nem túl életveszélyesen. A bal lábam is sajgott, bár égésemnek felettébb megkönnyebbülést nyújtott a hideg esővíz.

Ekkor láttam meg, hogy mindenki itt van. Zayn még mindig macsón állt előttem a vasrúddal, miközben elégedetten, megkönnyebbülten mosolygott rám. Louis vállamra helyezte a kezét mellettem, míg Niall szintén letérdelt elém, Harry mellé. Lou tárcsázni kezdett, és hallottam, amint a mentőket és a rendőröket hívja. Lassan feltámogattak, amitől észre vették, hogy sántítok, és egy csúnya seb éktelenkedik combom belsején. Eltámogattak egy kupac, egymásra pakolt, rozsdás alufelnihez, amelyre ráültettek

- Jól vagy? Mi történt? - kérdezte aggodalmasan Niall.

- Köszi Srácok. - mosolyodtam el megkönnyebbülten tekintve, hogy vége.

Zayn és Louis egymás mellé húzták a két ájultan heverő férfit, majd a fegyvert magukhoz véve Zayn rájuk szegezte. Miközben felém mosolygott. Láttam, amint Harry ajkai elnyílnak a macsó fiú látványától, bár engem személy szerint megrémített, hogy képes kézbe venni egy gyilkos fegyvert. Ellenben én is megtenném a biztonságunk érdekében.

- Minden rendben lesz! - nyugtatott Lou megveregetve ép combom, mire bólintottam.

Az utcát megkülönböztető jelzést jelentő fények töltötték be, de hang nem érkezett velük, természetesen nem akarták felverni az egész várost. Nagy sebességgel fékeztek le, majd egy számomra nagyon is ismerős alak azonnal kipattant, és rohanni kezdett átugorva az árkot, majd az omladozó, félig kidőlt kerítést is. Hozzám sietett félre téve mindig tökéletes, ügynöki megjelenését. Öltönye vizesen tapadt hozzá, ahogy haja is. Még soha nem láttam esőben esernyő nélkül, de akkor félretette eleganciáját.

Azonnal karjaiba zárt, én pedig élvezettel fúrtam magam még inkább nyakába nem törődve vállamba nyilalló fájdalmammal. Magamba szívtam esővel keveredő aftershavejének illatát, miközben fél kézzel fejemnél fogva tartott magánál. Jó érzés volt, hogy ismét mellettem van, a tudat megnyugtatott, hogy valóban biztonságban vagyok.

Eltávolodott tőlem, és alaposan szemügyre vett, először arcomon időzött el, ahol felszakadt ajkaimon megkönnyebbült mosoly játszott, majd vállamra terelődött a tekintete. Homloka ráncba szaladt, majd még lejjebb haladt, így az égési sebet is észrevette.

- Sajnálom, Liam. - hebegte szégyenkezve, nem érdekelte, hogy a srácok is fül- és szemtanúi mindennek.

Csupán rá mosolyogtam, miközben elfogadtam, hogy hamarosan el kell szakadnom tőlük kis időre, hisz a mentősök közeledtek felénk. Megmenekültem, de tudtam, a kórházban hamarosan újra látom őket.