4. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Drága Olvasóim!

Ide is nagyon szívesen vennék pár kommentet. Ebben a témában ez az első szárnypróbálgatásom, és szívesen venném, ha leírnátok a véleményetek. Jó lenne tudni, tetszik-e.

Fájt Harry mellett aludnom. Nagyot sóhajtottam, ahogy átölelt hátulról. Egyikünk sem azért ment el a fürdőbe, hogy lelkizzen, de ez már így alakult. Harry mellettem volt, bár nem úgy ahogy én szerettem volna. Mint oly sokszor most is egymás mellett aludtunk a franciaágyában...vagy éppen az enyémbe. Maga felé fordított, mert tudta, ki vagyok bukva, csupán azt nem értette, miért. De nem kérdezett rá különösebben, amiért hálás voltam. Tudta, meddig kell feszegetni a dolgokat, ismert már. Sóhajtva temettem arcom izmos mellkasába. Nem akartam nagyon kimutatni, ami bennem van, de volt egy olyan érzésem, Harry pontosan tudta, mi zajlik le most bennem...legalábbis egy részét. Mélyen magamba szívtam mámoros illatát, bár még a tusolás után is éreztem kicsit rajta a fürdőt, mégis az Ő illata volt. Bódítóan pasis. Azt kívántam, bárcsak tudná, mennyire szeretem. Átkarolt, és magához húzott, majd a hajamba hajtotta a fejét, ahogy kezdett elaludni.

*Harry*

Meglepett, hogy Louis ennyi mindent elmondott. Bár lehet eddig is elmondta volna, csupán én nem kérdeztem rá. De rájöttem, valójában nagyon is érdekeltek ezek a dolgok. Tudtam, le van törve, amiért nem szereti viszont a szíve választottja. Segíteni akartam rajta, de nem mondta el, ki az. Pedig úgy megkerestem volna azt a barmot, és jól pofán vágtam volna, amiért képes semmibe venni egy ilyen férfi szeretetét, mint Louis. Ha Ő igazán szeret valakit, meg kell becsülni, mert Ő hatalmas dolgokra képes a tiszta szeretetével. Ezt már tapasztaltam. Louis különleges és tiszta. Minden rosszasága ellenére annyira ártatlan, hogy az már fizikailag fáj. Furcsa volt belegondolni, hogy én jutottam eszébe először, mikor rájött milyen is Ő valójában. De nem zavart. Jól esett, hogy ennyire figyel rám, viszont engem a kezdetektől fogva nem zavart, hogy más. Elfogadtam, beletörődtem. Attól Ő még a régi, semmi nem változott, csupán egy-egy buli után nem a csajos sztorijaival dicsekszik. Mindig is féltem, hogy szeret engem olyan módon, ahogy én nem hiszem, hogy tudnám Őt, de most hogy végre rákérdeztem, megnyugtatott. Nem tudtam, hogy ez most sértse az egómat, vagy megkönnyebbüljek, de talán kicsit mindkettőt éreztem.

*Louis*

Felkeltem, de Harry  nem volt mellettem. Ez kiakasztott, annak ellenére, hogy néha próbálom kerülni. Álmosan kikászálódtam az ágyból. Ekkor érzékeltem, hogy még nincs világos sem. Mit csinálhat Harry ennyire korán? Egy száll alsóban kikászálódtam az ágyból, és kimentem a mindig nyitott szobaajtaján. Tudtam, hogy mindig nyitva hagyja. Ha alszik, ha nyitva van az ablak, ezért huzat van. Nem érdekelte, de mániája volt. Még akkor sem csukta be, mikor hoztuk ketten a szokásos formánk, és itthon voltak a szülei.

Levánszorogtam a lépcsőn. Konyhában fény pislákolt. Elvonszoltam magam, de egyből felébredtem, ahogy megláttam Harry tökéletes alakját. Éppen kávét ivott. Most meglepően korán kezdte, pedig híres a sokáig alvásáról. Az ajkaimba haraptam, ahogy végigmértem. Ő is csupán alsóban volt. Úgy döntöttem, nem hallgatok többet az eszemre. Bezártam, börtönbe került, és nem tudott nekem parancsolni. A szívem átvette fölöttem az irányítást. Végig attól féltem, hogy tönkreteszek mindent egy csókkal, de soha nem tudom meg, mi lenne valójában, ha nem próbálom ki.

Céltudatos, gyors léptekkel elindultam Harry felé. Kicsit álmosan rám nézett. A haja kócosan állt. Most nem kontrolláltam magam, hogy ne túrjak bele.

- Jó regge... - akarta mondai, de én jobb elfoglaltságot szántam a szájának.

Gyorsan tapasztottam ajkaim az övéire, közben mindkét kezemmel az arcához nyúltam. Mennyei érzés volt végre megcsókolni Őt. Nem volt mély csók, még csak hosszú életű sem, nekem mégis a világot jelentette. Harry nem tett semmit. Szerintem még a szemeit sem csukta le, annyira meglepődött, de lehet, anélkül sem tette volna. Megdermedt, mint aki megfagyott. Nem csókolt vissza, nem bíztatott. Egyszerűen semmire nem volt képet. Éppen el akartam mélyíteni a csókunk, de a vállamhoz nyúlt, és erőteljesen ellökött magától. A hirtelen jött nagy erőhatástól még hátráltam pár lépést, és a pultba kapaszkodtam, hogy ne essek hátra. Nagyon erősen lökött el magától, amitől minden reményem és bátorságom elszállt. Ijedten néztem rá, mire Ő csak kétkedve megrázta a fejét, és lepetten figyelt. Mit tettem, te jó ég?! Ezt nem lett volna szabad. Miért nem volt most velem az agyam? Ettől kellett volna megóvnia, de én bezártam egy börtönbe, és nem tudott megállítani. Pedig nagy szükségem lett volna most a józan eszemre.

- Harry én... - akartam belekezdeni, és valami olyasmit kinyögni: nem akartam. De ez a legnagyobb hazugság lett volna, amit valaha mondtam. Mindennél jobban akartam. De komoly arckifejezése láttán inkább nem folytattam. - Már megyek is! Sajnálom.

Felsiettem a szobájába, és magara kapkodtam a ruháimat. Reménykedtem benne, hogy a feje mindjárt megjelenik az ajtóban és meg akarja beszélni vagy netán Ő csókol meg engem, de nem jött. Mit is vártam, ez nem egy tündérmese?! Szánalmas buzi vagyok, beleszerettem a legjobb barátomba. Eddig hitegettem magam vele, hogy biszex vagyok, de hiába, ha nekem csak Ő kell, márpedig Ő férfi.

Lerohantam a lépcsőn egyenesen az ajtóhoz. Felkaptam  cipőm, megfogtam a kulcsom, és kirohantam az autómhoz. Többé már semmi nem lehet belőlünk. Nem hogy egy pár nem lehetünk, de még legjobb barátok sem. Mit tettem? Mindent elrontottam. Miért diktál olyan dolgot a szívünk, amit lehetetlen teljesíteni? Miért akarja, hogy mindent tönkretegyünk, ami eddig szép volt. Miért okoz mindig szenvedést? Miért nem jó neki úgy, ahogy van minden?

A szemeim megteltek könnyel, ahogy téptem a sebváltót. Csak két utcára lakok, én mégis úgy tettem meg, mintha minimum Forma1 versenyen lennék. Otthon akartam lenni, csendben magamba roskadni az üres, nagy házban. Semmi másra nem vágytam, csak a magányra, mely körülvett és fojtogatott. Azt kívántam: bár tényleg lennének kezei, akkor meg tudna ölni, hogy ennek az egésznek vége legyen! Nem akartam többé Harry szemébe nézni, de tudtam, nélküle sem tudnék élni. Visszafordíthatatlanul és kétségbeesetten beleszerettem, de mindent tönkretettem.

*Harry szemszöge*

Louis ajkai az enyémen, én pedig csak bámultam Őt kikerekedett szemmel, ahogy élvezi csókunk. Állj! Micsodánk? Louis tényleg megcsókolt. Hát ezért volt minden. Hazudott a fürdőben. Hazudott arról, hogy nem gondolt rám Úgy. Dehogynem, és most le akar venni a lábamról. Ledermedtem, nem tudtam, mit kéne csinálnom most. Hisz Ő a legjobb barátom. Mit tegyek most? Visszacsókoljam? De én nem vagyok sem biszex, sem homo. Én hetero vagyok. Erősen löktem el magamtól, talán erősebben mint akartam. Utána akartam kapni, hogy elkapjam, és ne essen hátra, de nem tudtam megmozdulni. Csupán álltam ott, és kétkedve megráztam a fejem. A szemébe olyan fájdalom telepedett, amit még soha nem láttam. Akkor minden világos lett. Louis-nak én voltam a lelki társa. Rólam beszélt, ezért nem mondta el, ki az. Ezért próbált meggyőzni, hogy a pasi-pasi szerelem, nem olyan vészes.

- Harry én... - próbált kinyögni valami értelmeset, de nem jött össze neki. Én is mondani akartam valamit, de nem ment. - Már megyek is! Sajnálom.

Kiment a konyhából. Akkor először örültem, hogy nincs mellettem, és nem látja, ahogy remegő kezeim erőtlenül emelem a számhoz. Végigsimítottam ajkaimon, melyeket nemrégen, még Louis birtokolt. Igazából nem volt ez olyan rossz. Meg tudnám szokni. Mi? Nem! Dehogy tudnám! Miket gondolsz Haz?!

Sok mindent akartam neki mondani most, mégsem tettem. Le akartam cseszni, hogy hogyan képzeli ezt, és meg akartam ölelni, magam sem tudom, miért. De ez mind szertefoszlott, mikor a bejárati ajtó becsukódott. Louis lelépett.

Én nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam ennyire erősen ellökni. Nekem csak idő kellett. Lecsúsztam a csempére a konyhaszigetnek döntöttem a hátam. Újra meg újra bevillant a csók. Ahogy Louis ajkai birtokba veszik az enyémet, és kezeivel az arcom érinti. Nem bírtam elfelejteni, túl élénk volt. Nem tudtam, mit kéne tennem most. Ezzel minden megváltozott köztünk. Már semmi nem lesz a régi soha többé. A kérdés csupán az, hogy látni akarom-e még egyáltalán. Talán jobb lenne ha eltűnne az életemből, de én mégsem bírtam belenyugodni a hiányába. Kellett nekem, kellett mellém. Szükségem volt rá.