12. fejezet. ~My religion & you mistake.

Sziasztok!

Annyit szeretnék csupán leírni, hogy hihetetlenül hálás vagyok a blog népszerűségét tekintve. El sem hiszitek, hány helyen láttam vissza, de talán a legmegdöbbentőbb, hogy a saját Facebook oldalamon köszönt vissza, mikor az egyik admin kiírta, hogy linkeljenek blogokat, és valaki éppen az enyémet találta erre érdemesnek. Ne, de ez már régen volt, mégis olyan jól esett. Szóval ezekért nagyon hálás vagyok.

A mai rész, eléggé szomorú, és most minden kiderül. Aki sejtette, hogy ez lesz, hát fején találta a szöget. ZSEPIT KÉSZÍTENI!

                                                                                                          xoxo    Zsoo

 Az első énekóránk, ami amúgy nem is óra, hanem inkább délután, ugyanis 4 órát fog igénybe venni pénteken. De nem bántam, bár az kicsit rosszul esett, hogy Zayn arcán tisztán kivehető volt a fájdalom, melyet Liam közelsége okozott. Egyfolytában Őt bámulta, amit a barna srác is észrevett, és szomorú pillantással illette Zayn-t. Ilyenkor mindig elkapta a tekintetét, és közelebb húzódott hozzám. Azt hiszem, én maradtam neki. Bennem megbízott.

- Ne is foglalkozz vele. Nem érdemelt meg. - suttogtam lágyan Zayn fülébe, miközben másik oldalról Louis kezét szorongattam.

A srác ezt hallva elmosolyodott, és mintha újult erőt öntöttek volna belé, vidám lett. Azt hiszem, pár jó szóval simán el tudom vele feledtetni a Liam okozott fájdalmat...remélem.

Kijelentette a tanárnő (nem mondhatnám professzornak, mint itt mindenkit, de nagy tisztelettel rendelkezett, és valóban csodás hangja volt, valamint 11 hangszeren tudott játszani), hogy először is mindenki magában énekel, így meg tudja állapítani, kinek milyen hangja van. Egy általunk választott dalt kellett előadni. Megremegtem, én igazán félős vagyok. Louis bíztatón szorította meg a kezem, mire eszméltem, és ijedten rá kaptam a tekintetem.

- Azt fogod énekelni? - kérdeztem óvatosan.

- Nem. Nem bírnám ki még egyszer. - motyogta halkabban.

Bólintottam, tudtam, hogy szerdán elénekelte a számát az egyik óráján, és hatalmas taps lett belőle. Egy könnycseppet sem engedett el, amiért büszke voltam rá, mivel Ő is büszke volt magára. Sajnos nem lehettem ott, előadásom volt.

Végigszántottunk a csoporton, mindenkinek csodás hangja volt...majdnem mindenkinek. 18-an voltunk, mire végigértünk már csak 12-en maradtunk. A tanárnőnek nem tetszett az emberek hangja, hát elküldte őket. Bár én is hallottam, hogy nincs tiszta, szép hangjuk, csupán erőlködnek, és orrból énekelnek. Abban a 12-ben mi öten benne voltunk, bár nem is vártam mást, hisz tudtam, milyen hangja van a srácoknak.  Liam elkülönült tőlünk...na vajon miért?! De mi négyen barátok lettünk, és egyfolytában együtt voltunk. Niall is megszokta, hogy mi Louis-val milyenek vagyunk, bár ahogy hallottam, Louis megbeszélt vele mindent, mikor először megcsókolt. Tőle kért tanácsot, mint én Zayn-től, de persze szegény nem sokat tudott segíteni.

Imádtam énekelni, de az a gond, hogy ezt a 4 órát a skála eléneklésével, és különböző bugyuta mondókákkal töltöttük. Én azt hittem, énekelni is fogunk, de a tanárnő szerint következő órára tartogat nekünk egy jó kis játékot.

*6 nap múlva, jövő hét csütörtökön*

Ma úgy döntöttem, elmegyek a templomba. Elmaradt két előadásom is, így volt időm. Tanácsot akartam kérni, és imádkozni, mégpedig Zayn-ért, mert szegényt nagyon megviselte a közös énekóra. Már arra is gondolt, hogy elhagyja ezt a szakot, de nem engedtem neki, hisz csodás hangja van. És különben sem tántorodhat meg, mutassa meg, hogy Ő igenis erős, és Liam hatalmasat hibázott. Louis-nak írtam egy SMS-t mivel Ő még órán volt, de persze simán visszaválaszolt, hogy kopogjak be, ha hazaérek.

Bementem a templomba, és a Krisztus szobor előtt vetettem keresztet, valamint elmondtam a szokott imát. Leültem egy padba, imádom, hogy alig vannak itt. Igazán megnyugtató ilyenkor a templom. Elkezdtem imádkozni Zayn-ért, hogy minden legyen rendben velük, és Liam jöjjön rá, mennyire szereti.

Úgy 5 percig ülhettem ott, utána elindultam az egyik fülke felé, hogy nyugodtan tanácsot kérhessek az Atyától. Nem féltem, hisz a múltkor is minden jól alakult.

- Dicsértessék Jézus Krisztus. - mondtam a szokásosat, mikor bementem.

- Mindörökké ámen. - felelte a férfi mély hangon.

Most más volt a hangja, sokkal természetesebb.

- Atyám tanácsot szeretnék kérni. - mondtam halkan.

- Hallgatlak Fiam. - felelte lágyan. Kellemes tónusa volt mély hangjának, megnyugtatott.

- Van egy fiú barátom, aki beleszeretett egy férfiba, de Ő ellökte, mert fél ettől. Mit kéne tennie? - kérdeztem halkan.

- Gyermekem, nem véletlenül Te vagy az a fiú barát? - kérdezte lágyan a Pap, és hallottam, ahogy elmosolyodik.

- Nem Atyám, én már két hete voltam itt ugyanezzel, és azt mondta, nem bűn. - mosolyodtam el.

- Mármint a homoszexualitás nem bűn? - kérdezett vissza.

- Igen Atyám. Azt mondta, nincs miért feloldoznia. - mosolyogtam.

Talán nem is Ő volt, de felettébb szórakoztatónak találtam, hogyha mégis, hát akkor elég selejtes a memóriája. 

- Édes Fiam, mindig én intézem a gyónásokat, már 7 éve, és kitűnő a memóriám, de rád nem emlékszem. Olyat pedig biztosan nem mondtam, hogy ez nem bűn, mert az. De már nem olyan nagy súllyal bír, így elnézhetjük, hisz Isten igéje hirdeti az egyenlőséget. - mondta halkabban.

Fel kellett fognom a szavai súlyát. Nagy jelentőséggel bírtak, de én még nem tudtam összerakni a kirakós darabjait.

- Úgy érti, nem magával beszéltem? - kérdeztem óvatosan.

- Ez egészen biztos Gyermekem. - mondta határozottan.

Valaki csúnya játékot űz velem, nagyon csúnyát, és ebben a pillanatban összeállt a kép. Éktelen harag gerjedt bennem, melytől kezeim olyan erős ökölbe szorultak, hogy ujjaim elfehéredtek. 

- Imádkozzon Atyám! - mondtam komolyan.

- Miért Édes Fiam? - kérdezte zavartan, miközben én már felálltam.

- Hogy ne okozzak maradandó kárt abban a szemétben. - szűrtem a fogaim közt, és elköszönés nélkül kivágtam a függönyt.

Nagy léptekkel indult meg a sorok között, de egy idős, gyenge kéz elkapta a karom, ezzel megálljt parancsolva. Megfordultam, és egy Pappal találtam szembe magam, fekete ruhája a földig ért.

- Fiam, a harag nem megoldás. - mondta lágyan.

A hangjáról megismertem, hogy vele beszéltem az imént a gyóntatófülkében. "Tény, de sokat segít" gondoltam magamba, de persze ezt nem mondtam ki.

- Ismered a Szent Igét! "...Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek..." - próbált lebeszélni bosszúmról ideges tekintettel.

- "...de szabadíts meg a gonosztól..." Ezt teszem, Atyám. - idéztem én is, és indultam volna tovább, de erősebben megszorította kezem. Egy hölgy, és egy idős asszony már figyelt minket a közeli padokban, de nem érdekelt.

- Ez Isten feladata Fiam, nem a tiéd! Neki kell megszabadítania a gonosztól! - mondta aggodalmasan.

Szemem ellágyult, ahogy ideges tekintetébe néztem, melyet már körbe vett az idő ránca. Lazítottam testtartásomon, és teljesen felé fordultam. Felfogtam szavait, és igaza volt. Az ige tényleg Isten akaratát hirdeti, és nem az enyémet.

- Miért mondja ezeket nekem Atyám? - kérdeztem halkan, immáron harag nélkül.

- Mert Te is Isten követe vagy, csupán a Harag eltérített a helyes útról. - mondta egy apró mosoly kíséretében. Lehajtottam a fejem, és elszégyelltem magam. Ez nem vall rám, soha nem szoktam így kitörni.

- Sajnálom Atyám, nem tudom, mi ütött belém, de én bíztam benne, Ő pedig átvert. - motyogtam halkan.

- Tudom Fiam, fáj, de az erőszak nem megoldás. De... - hajolt közelebb hozzám, így lehajtottam a fejem, hisz sokkal magasabb voltam. Egy vigyort villantott. - ...a megfelelő szavakkal, pont oda tudsz szúrni, ahova kell. - mondta elégedett vigyorral.

Én is elmosolyodtam, teszik ez a Pap, igazán rendes.

- Köszönöm Atyám, dicsértessék Jézus Krisztus.

- Mindörökké Ámen. - felelte egy halovány mosollyal, majd hagyott elmenni.

A düh kavargott bennem, erősen markoltam a kormányt. Azért még mindig haragudtam rá, de már nem akartam szétverni a fejét. Nem is értem, hogy kelhettem ki magamból ennyire, hisz én soha nem voltam ilyen. De Louis érzékeny pontot talált el bennem, viccet űzött a hitemből.

Fék csikorgatva álltam meg a Campus parkolójában, és egyből berontottam. Persze azért előtte, lezártam az autót, nem, mint az őrült vadbika, aki vöröset lát. Felfele vettem az irányt a lifttel, de egy örökkévalóságnak tűnt, míg megérkezett.  Nagy, sietős léptekkel haladtam előre a folyosón, egyenesen Louis-ék lakásához. Már megfogalmaztam magamban a szavakat, melyeket hozzá fogok vágni, és többet fog érni, mint ezer ütés. Mérgesen dörömböltem az ajtón, nem akartam abbahagyni. Lassan kinyílt, és Louis állt benne, a maga ördögi tökéletességével.

- Harry! Gyere be! Baj van? - kérdezte mosolyogva.

Mennyire állszent azzal a mosollyal, ezt nem hiszem el. A harag ismét felgyúlt bennem, kezeim ökölbe szorultak. Agyam elöntötte a düh, és azzal ellentétben, amit a Pap mondott, nekirontottam. A fürdőszoba ajtajának toltam szemközt a bejárattal, mely hangosan csukódott be mögöttem. A nyakánál fogva szorítottam. Most nem tudta vagy csak nem akarta elrejteni érzelmeit, arcára fájdalom telepedett.

- M-mit csinálsz Hazz? - kérdezte halkan.

Ijedten mégis szeretetteljesen bámult a szemembe, amitől összeszorult a szívem. Még szerettem, persze, hogy szerettem, és ez így még jobban fájt.

- Tudod, ha a Pap, nem mondta volna, hogy az erőszak nem megoldás, tuti szétverem a fejed, pedig ha más nem is, Te igazán tudhatnád, milyen vagyok. - szűrtem a fogaim közt a szavakat.

Erősen kapott kezemhez a nyakán. Fájdalmasan összeszorította a szemét, és szűkölt szorításomban. Tudtam, erősebb nálam, ha akarna, simán el tudna lökni magától, de nem tette. Elengedtem nyakát, és hátrébb léptem. Sietősen kapott torkához, melyet pár másodperce még én szorítottam. Idegesen nézett fel rám, szemében fájdalom és szeretet csillogott irántam.

- Megaláztál! Hogy tehetted? Bemocskoltad az egyetlen dolgot, amiben hittem! Az egy dolog, hogy engem kihasználsz, de a hitemet ne gyalázd meg! Tudom, mit tettél, és tudod, mit?! A segítséged nélkül sem lett volna vétség, amit teszünk, de pont ezzel vesztesz el! Azt ígértem, mindig veled maradok, de Te is megszegted a szavad, miszerint soha nem okoznál nekem fájdalmat. Hittem neked, szerettelek, de most nem érzek semmi mást, csak gyűlöletet. Gyűlöllek Louis Tomlinson! - kiabáltam rá mérgesen.

Szemeimbe könnyek gyűltek, de neki ki is csordult egy, amitől megremegem. Sír? Miattam? Miért, hogyan? Ez az erős srác, komolyan sír miattam? De figyelmen kívül hagytam, haragudtam rá. Már nem tudtam benne bízni, és jobb volt elhitetni magammal is, hogy utálom. Megfordultam, és a kilincs felé nyúltam, de hirtelen elkapta a karom. Erősen löktem le magamról kezeit, nem bírtam elviselni érintését, túl sokat jelentett, de ezt neki nem szabad tudnia.

- Ne érj hozzám! - szűrtem a fogaim között.

- Hazz...én azért tettem, mert szeretlek. - hebegte halkan. 

- És jobban nem tudod kimutatni, csak úgy, hogy átversz? - kérdeztem vissza élesen, mire ismét kicsordult egy könnycseppje.

- Azt akartam, hogy velem maradj, nem bírnám elviselni, ha téged is elvesztenélek. - csóválta meg a fejét fájdalmasan.

- Szerinted ezzel nem azt érted el? - kérdeztem nyersen, majd úgy döntöttem, még odaszúrok egyszer, és azért sem fogok sírni előtte. - Az a legrosszabb, hogy ha nem avatkozol bele, és azt mondják ez bűn, akkor is téged választottalak volna. - mondtam komolyan.

Ezt hallva a szeme fájdalomtól csillogott, sorban csordultak ki könnyei, és lecsúszott a faajtó mentén a földre. Nem bírtam ezt tovább nézni, kivágtam az ajtót, és egyenesen a szobánkba mentem. A kártyával bementem, Zayn még nem volt itthon.

Mielőtt becsuktam az ajtót, láttam, ahogy Niall odarohant Louis-hoz, megöleli, majd lassan belöki lábbal az ajtót. Ezek szerint otthon volt, és mindent hallott abból, amit Louis fejéhez vágtam.

Levágtam magam az ágyra, és a párnáimba temettem az arcom. Szabadjára engedtem könnyeimet. Talán csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, de azt akartam, hogy neki is annyira fájjon, mint nekem, és neki is marcangolják a szívét a fájdalom és a csalódás láthatatlan kutyái.