18. fejezet. ~Nobody knows how can I love you

Sziasztok Manook!

Nos, még csak most értem haza, kutyafuttába rohanok egész nap, de nem bánom. Még csak most ért véget az utolsó (infó) órám, amit amúgy végignevettünk, mivel ott volt egy köcsögduda, és a tanárnőnk borzalmasan perverz, ahogy a mi 8 fős kis csoportunk is. Szóval a köcsögduda szépen terelte a beszélgetést folyamatosan a +18-as karika felé, amin mindenki röhögött a teremben kivétel nélkül. Minden fiú próbálta megszólaltatni, és idegesített, hogy nem megy nekik, így én is megpróbáltam. Hát nem voltam jobb, mint Ők, sőt, de azt mondták csináljam még, mert "tetszett" nekik...if you know what i mean. Szóval borzalmas a csoportunk, de imádjuk a tanárnőt. Most pedig futok vissza a fiúk röpiedzésére, ahova amin mi hárman is részt vehetünk, lányok. Alig várom! Bár annyi pasi között...bár a többség jó haverom. Hahaha.

A rész remélem, elnyeri a tetszéseteket, és elnézést, ha íráshibák akadnak benne, de nem volt időm átnézni. Még jó, hogy előre meg vannak írva, különben igencsak szenvednék. Hálás vagyok a sok szép szóért is, örülök, hogy tetszenek az írásaim. Nem is tudom, hol lennék a bíztatásotok nélkül, épp ezért nagyon szépen köszönöm.

                                                                                                          xoxo    Zsoo

A repülőt csak próbáltam végigaludni sikertelenül, de nem éreztem magam álmosnak. Kimerült voltam, de nem az úttól. Sokkal inkább Lou hiányától, mégis képtelenség volt az alvás. Még a gondolata is elképzelhetetlen volt, pedig tudtam az álmok világa egyszerű mentsvár lenne. Ott nem fáj semmi, ott nincsenek gondok, mégsem tudtam oda menekülni. Beültünk egy számomra teljesen új külsejű taxiba, amit itt Cab-nek hívtak. Megszoktam, hogy a taxik sárgák, és tele vannak reklámmal, belül pedig koszosak, de ez új volt. Fekete volt, és úgy nézett ki, mint valami ősrégi roncs, mégis valahogy modern volt. London csodaszép volt, és nagy, ez mégsem hatott meg. Pedig normális körülmények között oda meg vissza lennék, de most semmi nem tudott érdekelni. Csendben ültem, nem bírtam másra gondolni csak Louis-ra. Bevéste magát az emlékezetembe, lassan csak körülötte forgott minden gondolatom. Mindenhol Őt láttam, és tudtam, ezzel saját magam készítem ki, mégsem tudtam tenni ellene.

Nemsokára megálltunk egy hatalmas ház előtt. A kapu magától kinyílt, így a taxi bekanyarodott. Középen volt egy nagy, kör alakú szökőkút. A ház hatalmas volt, három emeletes. Elől az egész egy nagy bejáró volt szürke kőből kirakva. A ház világosbarna kőből épült, az ablakok fehéren világítottak. Rémlik, hogy Apának egy 7 számjegyű összegbe fájt az a ház, melyben úgyis egyedül fogok élni. De ami a legrosszabb volt, hogy meg sem kottyant neki. Én azt akartam, hogy güriznie kelljen a fizetésért, hogy normálisan dolgozzon, ne csak válaszon egy bankkártyát a sok közül, melyről most éppen lefogy pár millió dollár, de ez kit érdekel?! Utáltam, hogy ilyen családba születtem. A taxis kipakolt nekünk egészen az ajtóig. Anya látatlanba vette ezt a házat csupán a neten látott képekre hagyatkozott, majd már meg is egyezett a tulajjal telefonon. A bejárón egy fekete Porsche állt, amit nem értettem, de nem nagyon foglalkoztatott. A ház ajtaja kinyílt, és egy nő feje jelent meg. Alacsony és ducibb volt. Kedves arcát sötétbarna haja keretezte, melyet összefont hátul. Szinte fekete szeme körül mosolyogtak a kis ráncok. Talán 40 körül lehetett. Sötét bőrét, mely spanyol vagy olasz származásra utalt egy egyszerű világoskék ruha fedte el köténnyel. Ebből tudtam, Ő nem lehet a régi tulajdonos, sokkal inkább a felügyelőmnek tűnt.

- Buenász tárvész /jó napot/ Senor Styles, Senora Styles. Üdvözöllek Don Hárry. - mosolygott ránk a nő.

Igazam volt. Spanyol. Elképedve álltam meg egy pillanatra. Anya elégedetten elmosolyodott.

- Harry, Ő itt Martha, az új bejárónőnk. Ő fog rád figyelni. - világosított fel Anya.

- Szükség lesz rá! - jegyezte meg Apa.

Ettől mérgesen méregettem, de Ő csak bement.

- Mi lepihenünk. Hosszú volt az út, és holnap ismét utazunk tovább Japán-ba. Ja, és Harry! - nézett rám kicsit huncut vigyorral Anya. - Kapd el, ez a tied!

Egy apróbb fémes tárgy repült felém. Elkaptam, és megvizsgáltam. Egy slusszkulcsot kaptam, amin Porsche jel figyelt. Hátranéztem a fekete szépségre mögöttem, de most ez sem tudott meghatni. Csak sóhajtottam egyet, és zsebre tettem a kulcsot. Anya idő közben már el is tűnt a házban. Martha mosolyogva felemelte az első csomagot, de nem volt olyan könnyű, mint hitte, így két kézzel kellett megfognia. Ijedten néztem az idősebb asszonyt, ahogy megemeli. Oda siettem, és kikaptam a kezéből. Apámnak ennyi tisztelete nem volt, hogy segítsen egy hölgynek becipelni a csomagokat.

- Kérem. Majd inkább én. Ez túl nehéz. - vettem el tőle, és egyből megemeltem.

- Don Hárry. Ezt ném kéne. Ez az én dolgóm. - beszélt akcentussal.

- Ragaszkodom hozzá. Maga egy nő, nem cipekedésre termett. Apám is szégyellhetné magát, hogy nem segít. Kérem, csak a könnyűeket hozza. - mosolyogtam rá kedvesen.

A hölgy szemében szeretet és tisztelet csillant, majd bólintott egyet mosolyogva. Nem értettem, hogyan képes ennyire vidám lenni, de miért is ne lenne, mikor Ő nem tudja, miért jöttünk ide. Bevittem egyszerre két nehéz bőröndöt. Meg sem éreztem izmaim feszülését, már nem tudott fájni Louis után. Miután mindent bepakoltunk a lépcsőhöz alkalmam volt jobban szemügyre venni a házat. Hatalmas volt. Martha pedig szívesen megmutatott nekem mindent. Kiválasztottam magamnak egy szobát az 5 közül az első emeleten. Volt hozzá saját fürdőszoba és egy hatalmas gardrób is. Ez sokkal fényűzőbb ház volt, mint a los anegeles-i otthonunk. Nem voltak itt a legkedvesebb dolgaim, még a hajón pihennek, így nem éreztem magam itthon. Bár valószínűleg azokkal sem tenném. Apa még induláskor megtiltotta, hogy beszéljek Louis-val, figyeli a telefonom. Úgy gondolja, ezzel csak nekünk segít, hogy hamarabb felejtsük el egymást, de azzal nem számolt, hogy soha nem fogjuk kiverni a másikat a fejünkből. Az életem volt, Ő lett a világom középpontja. A nap az univerzumomban, mely beragyog mindent. De ennek a napnak most elveszett a fénye, már nem ragyog rám. Erőszakkal megfosztották tőlem.

Martha segített kipakolni a ruháimat a hatalmas szekrénybe, és a pár hozott dolgot is elrendeztük.

- Don Hárry. Magá miért ném szól? - kérdezte óvatosan.

Lehunytam egy pillanatra a szemem, majd fojtott hangon feleltem.

- Sok mindent hagytam hátra. Nehéz.

- Ne busuljón Don Hárry. Mindén renbé lész. Mindíg rendbé jön. - mosolygott rám kedvesen.

Csak megcsóváltam, majd lehajtottam a fejem.

- Ez nem fog. - feleltem halkan.

Martha jobbnak látta nem feszegetni a témát, inkább beakasztotta egy ingem a szekrénybe. Mielőtt kiment volna, még megállt az ajtóban.

- Ném éhés Don Hárry? Csinálók valamí vacsorát. - mosolygott rám kedvesen.

Az akcentusa érdekes volt, de tökéletesen megértettem. Mindig a szavak végére tette a hangsúly, és meghúzta a végét. Azt hiszem ez a spanyolság ára.

- Az jó lenne, de kérem Martha, ne hívjon Don Harry-nek. Nem vagyok az Apám, nem szeretnék olyan lenni. - eresztettem meg felé egy halovány, erőltetett mosolyt.

Szélesen elvigyorodott, majd megindultunk a konyha felé.

- Köszönőm Hárry. Magá nem kedvelí Senor Styles? - kérdezte, miközben megállt a konyhába, én pedig leültem a konyhasziget pultjára.

Kicsit lehajtottam a fejem.

- Nem. A szememben megbocsájthatatlan dolgot tett. - mondtam nyugodt hangon.

Nem akartam emlékezni, milyen módon szedtek szét minket, de ez nehéz volt tekintve, hol vagyok most éppen. Egy ismeretlen házba csöppentem, melyet nem ismertem. Idegen volt, és minden szépsége ellenére hideg, ellenszenves hatást nyújtott számomra.

- Martha, maga itt fog lakni velem? - kérdeztem óvatosan.

Elmosolyodott, miközben elővette az előre elkészített húst, hasábra vágott burgonyát a hűtőből, melyet eddig észre sem vettem. Úgy volt megcsinálva, mintha egy fehér szekrény lenne. 

- Igén. Nincs kedvéré? - kérdezte óvatosan.

Most kivételesen nem mosolygott.

- Nem erről van szó. Örülök, hogy nem leszek egyedül, de arra is megkérték, hogy minden egyes tettemről számoljon be nekik, igaz? Hogy jegyezze fel, kikkel találkozom, kiket hozok ide, kikkel beszélek, mit csinálok, mire költöm a pénzt? Jól mondom? - kérdeztem közönyösen.

- Hárry. Tisztelém Magát, de azt hiszém erre ném szabád felelném. - fordult vissza vacsorám felé, amiből nem tudtam kinézni, mi lesz a végén.

- Tehát igen. - húztam el a szám.

Gondoltam. Apa nem bírja ki, hogy ne hagyjon felügyelet nélkül. Fél, hogy Louis ismét velem lesz, de erre semmi az esély tekintve, mekkora távolság van köztünk.

- Most haragszík rám, Hárry? - kérdezte óvatosan.

- Nem. Nem maga tehet róla. Maga egy remek asszony. Ne hagyja, hogy bárki is lekezelje, mert sokkal több, mint a szüleim és én együttvéve. - hajtottam le a fejem szomorúan.

Szerettem volna olyan vidám, szabad lenni, mint Martha. De nem tudtam olyan lenni. Ő tiszta volt és igaz. Én szánalmas buzi voltam, beleszerettem egy olyan emberbe, akibe nem lett volna szabad. Apám és Anya pedig...azt hiszem tudjuk, Ők milyen bűnt követtek el.

- Ném hiszém, hogy Magá tisztábán ván a szavaivál. Magánák tisztá a szívé, sokát ér, csupán most fáj valamíjért. - mosolygott rám kedvesen.

Aprót bólintottam. Lehet, igaza van. Azt mondják, csak a tiszta szív képes tisztán szeretni. Nem mertem hívni Louis-t, Apa figyeli a telefonom. Ez mekkora terror már, nem?! Könyörgöm a saját Apám! Kész katasztrófa.